Interjúkötet: A dumán túl

Koncz Csaba Győrött szerzett közlekedésmérnöki diplomával csaknem nyolc évig egy távközlési nagyvállalatnál dolgozott, amikor is 30 évesen a pályamódosítás mellett döntött. A Komlósi Oktatási Stúdióban újságírást, tévés és rádiós műsorszerkesztést tanult, miközben megszerezte kommunikációs másoddiplomáját. Cikkeket írt a Slágerrádió honlapjára, önálló rovatot vezetett a Premierfilm.hu oldalon, műsort szerkesztett a Radiocafé 98,6-on. Három évig volt a Dumaszínház sajtósa, közben írta és szerkesztette a Mikroszkóp Színpad blog-oldalát, jelenleg pedig egy márka-magazin főszerkesztője.

Koncz Csabarégóta tervezi, hogy beszélgetéseket kezdeményez fiatal humoristákkal, már csak magánemberi érdeklődésből is. Aztán, persze, amikor az első bátortalan lépéseit siker koronázta Kőhalmi Zoltánnal, Litkay Gergővel és a többiekkel, írásait feltette a társulat blog-oldalára. Így lett belőle sajtós és belső barát, aki a kötetlen beszélgetéseket később kötetbe rendezte.

„Előrebocsátom: ebben a könyvben nincs benne mindenki, aki a stand-up comedyvel foglalkozik. Volt, aki nem vállalata a beszélgetést és olyan is, akit nem kerestem meg. Sok szó esik a műfajról, mégsem az volt a célom, hogy műfaji áttekintést, egy sikeres vállalkozás reklámkampányát, vagy a Dumaszínház társulatának hiteles történetét írjam meg. Ez is mind érdekes lenne, de nekem most érdekesebbek voltak az emberek, akikkel együtt dolgoztam, és akikről tudom, érdemes megismerni egy másik arcukat is” – írja a szerző az előszóban.

Lássuk ezek után abc-ben a névsort, hogy kik szerepelnek a több mint 500 oldalon! Aranyosi Péter, Bálint Ferenc, Bács Miklós, Badár Sándor, Beliczai Balázs, Bellus István, Benk Dénes, Bruti, Csenki Attila, Dombóvári István, Felméri Péter, Hadházi László, Hajdú Balázs,Hajós András,Janklovics Péter,Kertész Ricsi,Kiss Ádám, Kormos Anett,KovácsAndrás Péter, Kőhalmi Zoltán, Litkay Gergely, Lorán Barnabás, Maksa Zoltán, Mogács Dániel, Pataki Balázs, Rekop György Szöllősy-Csák Gergely, Szupkay Viktor, Tóth Edu, Tóth Szabolcs, Zsók Levente.

A kötet alcímében azt ígéri, hogy a vallomástevők a „stand-up comedy sztárjai”. Vigyázni kell a szavakkal, mert gyorsan elkopnak! Főként a kereskedelmi televíziózás és a bulvársajtó szeret mindenkit sztárnak nevezni, aki egyáltalán megfordult náluk, és ugyebár ebből a névsorból, finoman szólva, nem mindenki tekinthető még közismertnek sem, ugyanakkor nem egy név vetődik fel a tudatunkban, aki ezek legtöbbjénél többet tett le a humor asztalára. No, de ebbe ne menjünk bele, a bombasztikusság a könyvkiadásban sem ismeretlen fogalom, az át nem gondolt „sztározás” pedig manapság kötőszó gyakorisággal használatos! Én azért a ’sztárjai’ helyett a ’művelői’ szót helyénvalóbbnak találnám.

Koncz Csabakönyvének igen nagy erénye, hogy a szó valódi értelmében beszélget a riportalanyokkal, érződik is, hogy kíváncsi a hétköznapi emberi mivoltukra. És azok meg is nyílnak neki, mint akik örülnek, hogy itt most nem villogni és görcsölni kell a sikerért minden mondattal, hanem tényleg őróla van szó. Persze, itt is akad, aki interjú közben is mindenáron szerepel, de hát nem vagyunk egyformák. Összegezve: a legtöbb megnyilatkozóról sokkal rokonszenvesebb kép alakul ki, mint ha az ember színpadról hallja őket.

Kiderül, hogy kinek-kinek megvan a szakmája, végzettsége, csak aztán valahogy ráébredtek, hogy ők olyan „vicceseket tudnak mondani”, hogy ki kell próbálni magukat a színpadon, és erre itt-ott még bíztatást is kaptak.

Minden iskolában, minden osztályban vannak közösségi jópofák, akik tudják utánozni a tanárokat, kölcsönvett viccekkel, poénokkal aratnak sikert a bulikon, táborokban, de eza nagyröhögések közepette szerencsére a legtöbbjükben nem hiteti el a kényszerképzetet, hogy ők humoristák. Akik komolyan vették a biztatást, kezdték el jó tíz évvel ezelőtt a Godot nevű, kis, belvárosi vendéglátóhelyen kialakítani a törzshelyüket, és lettek a magjai az új stílusú hazai stand-upnak. Azért mondom, hogy „új stílusú”, mert azért nem ők találták fel kanálban a mélyedést, a konferansziéktól a magánszámok előadóin át többek egyszemélyes „dumaszínházáig” már sokan „stand-upoltak” előttük is anélkül, hogy ezt így nevezték volna. 

A beszélgetős vallomásokból kiderül, hogy alig van a maiak között, aki egyáltalán tanult volna „előadóilag” beszélni, egy gondolatsort logikusan felépíteni, poentírozni, a közönséggel bánni, szóval mindazt, amit ők elkezdtek autodidakta hályogkovács módjára művelni. Néhányan vannak ugyan színészek, akiknek valami oknál fogva nem elégítette ki a vágyait a színházuk, ezért ki-kiléptek ebbe a műfajba is. Vannak, akik a gyakorlati élet sikerein és sikertelenségein edződve idejében észrevették, hogy ez is szakma, de a legtöbben valóban a színpadon kezdték megtanulni, hogy mivel jár mikrofonnal emberek elé kiállni.

Csakhogy van egy alapvető különbség, amire a maiak legtöbbje nem gondol, hogy az igazi, értékes siker útja nem a könnyebbik irányba vezet. Ők csak vicceseket akarnak mondani, hogy a közönség nevessen, tapsoljon, és minél többször kipengesse a belépti díjat, mert ebből bizony jobban meg lehet élni, mint a napi 8 órai munkából. A régiek sem ingyen dolgoztak, csak ők azért voltak viccesek, mert ezen keresztül tudtak elmondani az embereknek nagyon mély gondolatokat a politikáról, a világról, emberi gyarlóságainkról stb. Nem pedig az érdektelen családi-baráti eseményecskéikről, betegségeikről és egyéb magánügyekről.

A maiak szívesen mondják, hogy lennének ők gondolatibbak is, csak a közönség arra nem vevő! Tehát eleve lemondanak arról, hogy az altesti humoron meg a családi, magánéleti szerencsétlenkedéseken túl más is van. Akkor azt nem csináljuk! Nem szolgálják, hanem kiszolgálják a kedves betérőt, épp úgy, mint a „junk food” éttermek. Elég szánalmas, hogy a mai, részben értelmiségi közönség szellemi és műveltségi szintje csak idáig terjed, de valóban ezt kell kiszolgálni? Nem kéne feljebb emelni őket, akár egy kis „sikertelenség” árán is? No persze nem sikertelenül gyenge humorral.

A riportalanyok nem szeretik, ha őket a régi nagyokhoz hasonlítják, mondván, hogy fiatalon azok sem voltak olyanok, mint később, és hogy bizony elővették a viccmesélést, meg a plebejus humort. Lehet, de csak addig, amíg be nem melegítették a hallgatóságot. Én még jól emlékszem Sándor Györgynek az „Én 1 anαβ vagyok”, vagy a „Bokszkesztyű és rózsa” című első előadóestjeire, ahol nem volt gagyizás, csak tiszta, meg abszurd humor. És elgondolkozás azon, hogy ezek milyen jó poénok.

Nagyon tanulságos részei a beszélgetéseknek, amikor az alanyok arról vallanak, hogy mennyire árt nekik a televíziós szereplésekkor a szerkesztők beleavatkozása, mert itt öt-tíz percben kell azt elérni, amit a saját estjeiken 45-60 percben tehetnek meg. Lehet. De egyrészt nem kötelező olyan feltételeket elvállalni, amelyek nem felelnek meg a produkciónak, másrészt azért egy profi tudja, hogy ilyenkor mivel és hogyan arasson sikert. Ja, hogy az országos ismertség leggyorsabban a tévé által jön meg! Már megint a könnyebbik út. Meg azt is hozzá kéne tenni, amit azért itt nem tesznek, hogya nagypénzekért elvállalt jópofi reklámok valójában mennyit ártanak a renoménak. Hát, uraim, valamit valamiért!

A stand-up művelői közül nem egy Fábry Sándor „háttérembereként” kezdte. Fábryt lehet szeretni és nem szeretni, de az vitathatatlan, hogy ő az egyik legprofibb személyiség ma a humor világában. Éveken át rendszeresen megjelenő műsorairól mindenki tudja, hogy nagy stáb segít kitalálni a poénokat. (Volt ilyen már Hofinál is.) Ez is egyfajta „iskola”, még ha leszívja is az agyat. Csak nem biztos, hogy egy jó gagman akkor is jó, ha egymaga áll ki a fésületlen poénjaival. Aki logikátlan sorrendben, végtelenített, pontot nem ismerő mondatokban, csattanó nélkül sztorizik, és csak onnan tudható, hogy véget ért a szereplése, hogy „köszönöm szépen”, az mit keres a hivatásos színpadon? Attól még rúghatná a labdát a helyi közösség humorembereként, csak nem kéne mindjárt rászabadítani a rádiókabaréra, meg az egyéb műsorokra!

A könyvben igen gyakran előbukkannak az angol-amerikai példaképek. Ez az, amivel az olvasó semmit sem tud kezdeni. Nagyon kevés ember követi figyelemmel az amerikai szövegelőket, legfeljebb filmekben látni időnként, hogy a közönség nagyokat derül a szó(has)menéseiken és potencia-dicsekvéseiken. Az angol humornak van egy sajátossága, ami világszerte ismert és kedvelt, de az amerikai humorról nem lehet elmondani, hogy általában mély volna. Ráadásul a humor befogadásához nagy adag helyi ismeret kell. A humoristák csak olyanokon tudnak viccelődni, akit, amit a hallgatóságuk ismer, különben nem ül a poén.

A magyar humor,a magyarkabaré nem az a műfaj, aminek amerikai gyökerekből kéne táplálkoznia, példát merítenie. Jellemző, hogy magára a stand-upra sem találtak még ki a művelői tisztességes magyar elnevezést.

Koncz Csababeszélgetőtársai általában értelmes, felnőtt emberek, akik nagyon sok mindent jól látnak a világból, és úgy gondolják, hogy amíg van, aki megveszi őket, amiből ők egy ideje és még egy ideig jól élhetnek, ők nem lesznek ennek az elrontói. Nem kell művelni, felemelni a hallgatóságot, nem kell az agyukat gondolatokkal terhelni, elég, ha valami „vicceset” hallanak, elvégre azért vettek jegyet, hogy röhögjenek teli szájjal, lehetőleg két-három szavanként. Nem kétlem, hogy ilyen is van, de azért „sekély e kéj”.

Litkay Gergely és a műfaj legagilisabb művelői, miután puccsszerűen elfoglalták a rádiókabarét és szinte teljesen eltávolították onnan mind a régi szerzőket, mind a kabarészínészek javát, rájöttek, hogy a kabaré nem élhet meg csak monológokból, ezért a stand-uposok egy része elkezdett nem stand-up stílusban is írni és előadni. A mai kabaréba kezdenek visszatérni azok a humorhordozók, mint a párbeszédek, jelenetek, amelyeken már ismét úgy lehet nevetni, hogy felvillan mögöttük a társadalom is. A tízéves Dumaszínház csak kitermeli előbb-utóbb azokat, akikben megvan a kellő szorgalom, csak ez szebb lett volna, ha nem puccsal történik, és előbb tanulnak, aztán lépnek országos nyilvánosság elé, nem pedig fordítva.

Koncz Csabának az az írói módszere, hogy magnóra veszi a beszélgetéseket, majd szó szerint leírja őket, és aztán kezd el foglalkozni a szöveggel. Emiatt egy idő után szinte vakká válik az író, és nem mindig veszi észre (de még a kiadói lektor sem!) azokat a pongyolaságokat, nyelvtanilag helytelen szóhasználatokat, amelyek az élő beszédben óhatatlanul előfordulnak, de amiket leírni már nem szabad. Olvasás közben nem egyszer felszisszentem ilyeneken.

Amúgy a kötet leginkább akkor élvezhető, ha nem egy vágtára olvassa végig az ember. A beszélgetéseknek sokszor van egyfajta rutinos menete, jobb, ha ezeket külön-külön vesszük, és egy-egy interjú után szünetet tartunk. Mindenesetre, ha lehet mondani, „hiánypótló” a kötet, mert olyan lenyomata egy kornak és egy műfajnak, amely akár szociográfiai érdekességgel is bír.

A stand-up műfajt továbbra sem szeretem, de sajnálnám, ha ezt a könyvet nem olvastam volna el.