Varázslatos tárlat: Bálint Endre a Magyar Nemzeti Galériában

A Magyar Nemzeti Galéria C-épületének földszinti tereiben először Bálint Endre életrajzával és a falakra nagyított, különböző korszakaiból való fényképeivel találkozunk.  

Értelmiségi családban született 1914-ben. Apja, Bálint Aladár a Nyugat műkritikusa, anyai nagybátyja pedig a legendás szerkesztő, Osvát Ernő volt. Kisfiúként, apja halála után, 1924-ben  árvaházban helyezték el, ahol társa volt a később másról elhíresült Aczél György. Mindketten sok megaláztatásban, verésben részesültek; Bálint akkoriban még kimondottan rosszul rajzolt.

Kassák Lajos lánya vette rá, hogy beiratkozzék a Magyar Királyi Iparművészeti Iskola grafikus szakára. Húszévesen, pénztelenül először utazott Párizsba. Az ott töltött három hónap alatt kitágult számára a modern művészeti irányzatok világa.

Vaszary János magániskolájában folytatta 1935-ben festői tanulmányait, ott kötött életre szóló barátságot Vajda Lajossal. Mestere 1936-tól Aba Novák volt; 1937-40 között a fiatal művészek nyaranta Szentendrén Vajda és Korniss Dezső köré csoportosultak. Bálint Endre 1936-ban tüdőbajban súlyosan megbetegedett. Két évvel később rendezte első gyűjteményes kiállítását akkora sikerrel, hogy Kállai Ernő műkritikus lelkesen írt róla a Népszavában. A felszabadulás után alapító tagja lett az 1948-ig működött Európai Iskolának, melynek törekvése a szürrealista és más modern irányzatok követése, valamint együttműködés a nyugati és kelet-közép-európai művészekkel. A szocreál erőltetése után nem lett éppen divatos az efféle eszme.

A művészek a budai, II. kerületi Vidor-villában alkottak, de 1946-ban kirakták őket onnan. Átköltöztek a pesti Rottenbiller utca 1/a-ba, ahol egy kis lakásban, a festő, grafikus, szobrász Jakovits Józsefékkel együtt nyolc ember, köztük gyerekek embertelen körülmények közé szorultak. Időközben az Üllői út 1-ben kiállítótermet rendeztek be, ahol írók tartottak előadásokat, ám a diktatúra hamarosan betiltotta az efféle „polgári csoportosulást”.

Bálintnak szerencséje volt: 1947-ben még kijuthatott Párizsba, ahol szert tett André Breton barátságára, látta Braqaue, Modigliani, Picasso, Max Ernst képeit, valamint a saját képeivel részt vett a II. Nemzetközi Szürrealista Világkiállításon is. Közben nyomorgott, majd az éhség hazakergette.

Otthon, a házmesterlakásban megtalálta korábbi képeit, amelyek a szalmazsák alatt tönkrementek, ezért elégette őket. Ami ránk maradt, azt a barátok őrizték meg. Rövidesen depressziós lett: szürreális képekben jelentek meg a művein szörnyfejű lények, madarak. Szentendrén a Haluska-kör tagjaként csodálta elhunyt mesterének, Vajda Lajosnak és a többieknek a munkáit: Ámos Imréét, Anna Margitét, Czóbel Béláét, Ország Liliét. A szentendrei Ördög-villa vasrácsos ablaka meg is jelent a képein. A Párizsban élő Bródy Verával levelezett. 1954-ig itthon nem tűrték, inkább tiltották a művészetét.

A Munkás Kultúr-szövetségben vállalt feladatot 1956-ban, Aczél György beszélte rá a távozásra, újabb, immár ötéves párizsi időszak következett életében. Bálint magáról úgy nyilatkozott, hogy franciából csupán 79 szavas szótárral rendelkezett. Kinti barátai és Victor Vasarely szereztek neki egy csöpp padlásszobát és munkát.

Életműve ismét új műfajokkal gazdagodott. Legnagyobb szabású alkotása az 1958-ban megjelent Jeruzsálemi Biblia illusztrációja volt: 45 színes, egész oldalas és 1250 okker–fekete szövegközi képet készített.

A most nyílt kiállítás párba állítja a könyvet Chagall Biblia-illusztrációival. Jól látható Chagall hatása Bálintra. Honvágy (1959) című képe mutatja, mennyire szenvedett az idegen országban. Azzal vigasztalta magát, hogy „senki sem lehet protézis a saját hazájában”. Gyakran feltolultak benne gyerekkori és fiatalkori emlékei, mint a Népligeti álom (1960) című műben. Egykor a Népligetben Kemény Henrik bábszínházának csodálója volt, meg is szerezte magának Vitéz László bábját.

A Galériában a párizsi évek csöpp padlásszobáját itt most archív fényképek alapján rekonstruálták úgy, amilyen a valóságban lehetett, ahol kollázsai és fotómontázsai készültek, és hozzá francia zene szól a rádióból. Hazatérése előtt levágott egy darab repkényt Van Gogh sírjáról, amit azután élete végéig ápolt.

Bálint legfontosabb, legegyénibb műveinek keletkezését 1959-től számítják.

Barcelonai kirándulásáról készítette az Itt már jártam valaha című művét. Elbűvölte és megihlette a középkori katalán művészet. E korszakában keskeny, hosszú képeket festett. A kiállítás rendkívül értékes darabja az a keskeny fagerendára festett 13. századi katalán ábrázolás, amit a barcelonai Katalán Nemzeti Múzeum most először kölcsönzött külföldre. Bálint számára életre szóló inspirációt jelentettek e különös középkori festmények.   

Hazatérése, 1962 után festői világa letisztulttá, egyszerűbbé vált. Durva felületre festett világos, groteszk alakokat. És visszatért a Rottenbiller utcai nyomorba! A kiállítás igen látványos egysége a használt, törött, kidobott tárgyak alkotásokként való újraértelmezése, továbbá világossá vált Bálint vonzódása a folklórhoz. Eljárt az ócskapiacokra, mindent begyűjtött és groteszk módon átalakított. Az 1960-as, 1970-es években egyre több szimbólum jelenik meg montázsaiban, szobraiban, humorral teli installációiban. Kassák megállapította: „Bálint ma már akár meg is halhat”, vagyis eddig tökéleteset alkotott.

 

A nyarakat hol a zsennyei, hol a sárospataki művésztelepen töltötte. Ennek ellenére asztmája, súlyosbodó depressziója és tüdőbetegsége miatt az orvos, a nagyszerű ember, Levendel László tüdőgyógyász, műgyűjtő eltiltotta a festéstől, pontosabban a festékek és a hígítók használatától. Akkor a testi-lelki beteg művész egy takarítónőtől ellesett díszítő praktikával (szerinte: „stelázsifolklór”) újságpapírokból és fotókból készített hatásos kollázsokat. Mindig szívesen hallgatott Bartók-zenét, több kollázsán is előfordul Bartók-kotta.

A Magyar Nemzeti Galériában rendezett jubileumi kiállítás utolsó helyiségében látható Szentendrei nyolcadik templom című tablóján leszámol az élettel, az idővel és az időskorral, valójában élete színpompás összegzését adja. Nem véletlen a színek választása az egyes mezőkben: Párizs zöldje, a hit fekete–aranya, az élet lenyugvó napja és a reményt megtestesítő aranyokker. Rajta van a szentendrei villa vasrácsos ablaka, édesanyja szépsége és a halál szimbóluma.Ligeti György jóvoltából 1972-ben kapott egy féléves berlini ösztöndíjat. Nagy tablókat készített, azt ábrázolta, hogyan huny ki a fény az életéből.Vajda Lajosés Ország Lili emlékét montázsokon örökítette meg. Saját, régebbi festményeit barátjával lefényképeztette, és a fotókból születtek új kollázsok. Eközben írásai is megjelentek.

Bálint Endre az1970-es évektől a mértéket előíró körökben itthon is lassan elfogadottá vált, sőt, kiállításokon szerepelhetett, kitüntetéseket, még Kossuth-díjat is kapott. A kiújult tüdőbaj, az asztma és a depresszió vitte el örökre 1986-ban.

A kiállítás termei során haladva felfedezhetjük korai művein a vastag, sötét kontúrokat, később a zaklatott kompozíciókat, a képzeletbeli lényekkel benépesített tablókat.Vajda Lajoshatására a transzparencia módszerét kezdte alkalmazni. A párizsi években megújultak a belső tájak és a gyerekkori motívumok, az elmondhatatlan történetek sora, végöl a letisztult szürrealizmus példás darabjaiban gyönyörködhetünk.

Öröm, hogy aMagyar Nemzeti Galériafeleleveníti Bálint gazdag életművét, hogy „ifjú szívekben” élhessen tovább. Művészi korszakait magyar és külföldi kortársak (Vajda Lajos, Czóbel Béla, Georges Braque, Marc Chagall, Pablo Picasso, Max Ernst) körében dokumentumokkal, fotókkal, filmekkel és alkotói környezetének leírásával idézi fel számunkra. A kiállításhoz Kolozsváry Marianna főmuzeológus új kutatásokon alapuló, tekintélyes monográfiát bocsátott közre – eddig soha nem publikált anyagokkal, emlékezésekkel és reprodukciókkal.