Barangolás a Biennálén – a világ képzőművészeti csúcstalálkozója Velencében

Ennyit nyilván képtelenség befogadni, kivált egy-két nap alatt. Így az ember megy az orra, az ösztöne után, mert bármerre néz is, talál valamit, amitől gazdagabb lesz, ami érdekes, jó, meglepő – végtére is minden ország igyekezett kitenni magáért.

Természetes a hazaival kezdeni. Azzal a magyar pavilonnal, amelyik szecessziós látványával, borostyánnal benőtt falaival őrzi a kultúra tiszteletének a múltját is, a jelenét pedig az a gondolat, amely az idei kiállítás egyik érdekessége – nemcsak az elfogult magyar nézők számára. „Kilőtték, de nem robbant fel”. Ilyen bombák, és az ezekhez kötődő élmények, érzések, gondolatok mozgatják meg a látogatók fantáziáját.

„Egyszerre vagyunk élők és túlélők” – ez a gondolat, meg még sok más is, előjön a fel nem robbant bombák látványától a kiállítás félhomályában. A raklapokon álló régi tévék képernyőjén egy-egy megmaradt bomba képe. Fülhallgatókon olyan zajokat, hangokat lehet hallani, amelyek felidéznek valamilyen fel nem robbant, de létező feszültséget. Fociszurkolók moraját, bugyuta, pénzéhes vetélkedők kötelező tapsait – egyebek között. Egy tűzszerész pedig a bejáratnál filmen mesél a fel nem robbant bombák történetéről, amelyek többnyire technikai hibák miatt nem teljesítették kötelességüket, és nem öltek. Ilyen hibákat szándékosan is csináltak – háborús szabotázsként, például németországi bunkergyárakban robotoltatott munkaszolgálatosok tudatosan rosszul szerelték össze őket.

A magyar kiállítás megnyitóján Manno István, Magyarország milánói főkonzulja méltatta Asztalos Zsolt pályaművét, amely Uhl Gabriella kurátori közreműködésével készült, és átadta Balog Zoltán, az emberi erőforrások miniszterének üdvözletét. Az első látogatókat az alkotó, a kurátor és a nemzeti biztos, Gulyás Gábor vezette végig, és utána Lajkó Félix hegedült a pavilon fehérfalú udvarán – megfeledkezve a világról, virtuózan, néha belefüttyögetve saját hegedűszólójába. 

Miért pont Angola?

A látogatók azzal a tudattal kóborolhatnak a Biennálén, hogy már ismerik, kiket díjaztak. Az angolai kiállítás nyerte el a legjobb nemzeti projektnek odaítélt Arany Oroszlán-díjat. Amíg az ember nem látja, hajlamos lehet azt gondolni, hogy itt is érvényesült az a nemzetközi jelenség, amely egyre nagyobb figyelmet szentel Afrikának, ahol sok olyan fontos dolog történt, és fog még történni, ami befolyásolja a világgazdaságot.

A díjkiosztón a fődíjat Rosa Maria Martins da Cruz e Silva angolai kulturális miniszter asszony vette át. Csuda megnyerő jelenség. Őszülő hajával, népi öltözékével és boldog mosolyával. Akkor még nem lehetett tudni, mitől olyan jók pont az angolaiak.

A kiállításuk nem a Biennálé két fő helyszínén, a Giardiniban és az Arsenaléban van, hanem a városban, viszonylag közel az Accademia vaporetto-megállóhoz. Pazar helyen, a Palazzo Cini Gallery at San Vio-ban.

A múzeum alapítója, Vittorio Cini gróf 1951-ben hozta létre alapítványát a repülőbalesetben elhunyt fia emlékére, aki apját a dachaui koncentrációs táborból menekítette ki, jó sok gyémánt segítségével. A család gyűjteményét – főleg 13–16. századi toszkán és ferrarai művészek alkotásait, csodás bútorokat, tükröket és szőnyegeket – azóta lehet megcsodálni.

Ebben a környezetben helyeztek le faraklapokat, s azokon magasra tornyozott, méretes fotónyomatokat Angolából. Olyan képeket, amelyeken sehol egy ember, csak tárgyak, szomorú, szegény tárgyak. Egy csámpás cipő, egy roggyant szék, maszatos ablak, graffitik a falon. Egyszerűen, sokatmondón, gyönyörűen fényképezve. Edson Chagas munkái. Aki arra jár, leemelhet egy-egy képet az oszlopból, hazaviheti. Emlékbe.

A díjkiosztó után sikerült röviden beszélgetnem Paula Nascimentoval, az angolai kiállítás egyik kurátorával. Törékeny, kedves teremtés. Ő mesélte, hogy már három éve ápolnak jó, szakmai kapcsolatot a Cini Alapítvánnyal. Többször jártak itt, a palotában, ahol semmit sem szabad megfogni. Innen támadt az a gondolatuk, hogy ők valami olyat adnak, ami a valóságot úgy mutatja meg, hogy meg is szabad fogni, sőt, el is szabad vinni.

Én is a hónom alatt a nagy dossziéval várakoztam a hajóra, amikor megszólított egy másik várakozó. Beszédbe elegyedtünk az angolai kiállításról. Hogy miért tetszett? Mert megmutatta azt az elképesztő szakadékot, amely az angolai élet és a dús velencei között van. És közben megteremtette azt a hidat, amely ezt a szakadékot – legalább jelképesen – képes átívelni – mondtam spontán, az ismeretlennek, aki nagyon egyetértett. Csak ezután beszéltük meg, hogy ki-kicsoda. Ő Delhiből való komputerguru, aki visszavonult a munkából – ámbár még elég fiatalnak látszott – s most kedvteléseinek hódol. Például, elugrott Velencébe, megnézni a Biennálét. De már repül is vissza Londonba a családhoz. És akkor még abban is egyetértettünk, hogy bár sok ezer kilométer és rengeteg hagyománybeli különbség van közöttünk, nem is szólva Angolához képest – mégis, ugyanarról ugyanazt gondoljuk. És ennek mindketten nagyon örültünk.

Nagy országok nemes gondolai

A Giardini minden lépésnél kínál egy országot. És minden ország legalább egy gondolatot. Az orosz pavilonban – amelyet 1914-ben az az építész tervezett, aki később a Lenin Mauzóleumot – a mostani kiállításon Vagyim Zaharov műve kedvéért átvágták az emelet és a földszint között a plafont. Így mutathatták meg azt a bizarr ötletet, amelyben a nők a földszinten mehetnek be, mit sem sejtve, hogy mi vár rájuk. Csak egy figyelmeztetés, hogy biztonságuk végett tartsák a fejük fölé az ott kihelyezett, átlátszó esernyőket. S amint belépnek a belső térbe, láthatják, hogy fentről férfiak néznek le rájuk, és aranypénzeket dobálnak nekik. A földön már nagy kupac arany hever. Szabad belemarkolni, és egyet elvinni emlékbe. A többit (illik) visszadobni a kijáratnál egy pléhvödörbe. Mindez Danaéról szól – a művész szándéka szerint. Arról a nőről, az argoszi királylányról, aki megtetszett Zeusznak, és az istenség a tetőn keresztül arany eső képében megtermékenyítette. Az aranypénzt 1 Danaenak hívják, s az van körben ráírva, hogy Bizalom, Egység, Szabadság és Szerelem.

Ebben az évben a német és a francia kiállítók pavilont cseréltek. Az ötven évvel ezelőtti Élysée Treaty, a német-francia barátsági szerződés jubileumára emlékezve, amit 1963-ban Charles de Gaulle és Konrad Adenauer írt alá. Erre olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy hosszú sor kígyózott a két pavilon előtt. A könnyebb utat választottam, és sorállás nélkül tértem be a britekhez. Nem bántam meg.

Az Angol varázslat, Jeremy Deller munkája azt mutatja meg, hogyan mer büszke lenni egy nép arra, hogy van bátorsága bemutatni, mi mindenre nem lehet büszke. A belépőt egy hatalmas vadmadár képe fogadja, aki karmai között egy Range Rovert ragad el. Ez a vadmadár, a kékes rétihéja nagyon ritka. Egy ilyen madarat 2007-ben lelőttek. A szálak Harry herceghez és barátjához vezettek, de nem lett belőle eljárás, úgymond, mert nem találták meg a tetemet. A történetet mégsem hagyják elfelejteni.

Ahogy azt sem bocsátják meg, hogy a legutóbbi biennálén Roman Abramovics 377 láb hosszú, a Giardini előtt horgonyzó jachtja elvette a kilátást mindenki elől. Most egy freskón William Morris, hatalmas, szakállas férfiú, mint egy tengeristen emelkedik ki a vízből és hajítja messze Abramovics jachtját. William Morris a múlt századforduló idején volt textiltervező, művész, író és szocialista, aki – a kiállítók szerint – ezzel a gesztussal azok ellen is tiltakozik, akik a szétesett Szovjetunió széthordásából gazdagodtak meg.

 

Vetítenek egy filmet is, amelyet lélegzet-visszafojtva figyel a közönség. Két gyönyörű madár röptét látni – lassítva – egyikük egy még létező kékes réti héja, a másik egy gyászoló, fehér tollú – hóbagolyra emlékeztető madár. Talán az is. És látni egy roncstelepi markolót, amely felkap egy igazi Range Rovert, s ott, a szemünk láttára zúzza össze – igazságot szolgáltat. Közben szól a zene, brit zenészek játszanak, fehérek, feketék, fiatalok, öregek. Lehet látni a Stonehenge hatalmas kőtömbjeinek mását gumi ugrálóvárként, jókedvű gyerekekkel, és végezetül újra a szomorú madarak kecses röptét.      

Van itt néhány, négyszázezer éves marokkő a Temze vidékéről. Sőt, az egyiket meg is szabad fogni, és lehet igazi angol teát inni. 

Jövet-menet betéved az ember olyan kiállításokra, ahol sötét van. Mintha a rendezők nem bíznának abban, hogy a nézők világosban is képesek világosan látni. A sötétben megvilágított tárgyakkal, filmekkel kötelezően terelik a szemet és a gondolatokat a maguk szándékai szerint. A nézőnek viszont szabad bármikor, bárhonnan kijönni.

A kíváncsiság legyőzte a lustaságom. Bő két órát álltam sorba, hogy bejussak a német pavilonban a francia kiállításra. Amikor már csak mintegy 20 méterre van a bejárat, egy fára azt a szöveget ragasztották ki, hogy ettől a ponttól még 30 percet kell várni. Kivártam. Végtére is valami biztos van ott, amiért ennyien képesek várni. Közben a körülöttem sorállók megvitatták az élményeiket. Amitől nem voltak elragadtatva, arról tapintatosan csak annyit mondtak: „Very intellectual”, vagyis nagyon intellektuális. Nagyjából hasonlóan vélekedtünk.

Jó tanácsként ajánlom, hogy ha valaki a francia kiállítást meg akarja nézni, előtte olvassa el, mi van bent és miért. Különben csak zavarodottan figyelheti, hogy mi végre állt sorba ennyi ideig. De ha tudja, hogy a Ravel Ravel Unravel cím szójáték, amelyben nemcsak a francia zeneszerző neve rejlik, hanem a ravel-unravel szavak, azaz összekuszál és kibogoz értelme is, akkor sem biztos, hogy nyomban tudja, miért van az első sötét teremben egy női arc a képernyőn, aki teljes figyelmével küszködik a harmonikus és disszonáns hangokkal.

Ehhez tudni ajánlatos, hogy az arc Chloé Thévenin DJ-művészé, aki a francia elektronikus zene képviselője. Aztán a másik sötét teremben, ahol a falakat és a mennyezetet kitűnő akusztikájúvá alakító hangterelők borítják, két férfikéz zongorázik a kivetítőkön. Szépen, szenvedélyesen, remek hangzásokkal. Az egyik: Jean-Efflam Bavouzet, akit Solti György fedezett fel, a másik: Louis Lortie, montreali muzsikus, aki a világ nagy zenekaraival koncertezett már. A Francia Nemzeti Zenekart pedig Didier Benetti vezényli, aki olyan művészekkel játszott együtt, mint Lorin Maazel és Kurt Masur.  Ebben – az ugyancsak sötét – teremben már maga a mű, Ravel 1930-ban balkézre komponált D-dúr zongoraversenye zeng.

A harmadikban pedig együtt a mű, és az a hangzat, amit a DJ csinált, csinál vele a maga eszközeivel. Vagyis: ahogy szétszedte, majd összerakta – amit maga Ravel, a maga idejében már összerakott. Mindezt egy albán születésű, de Franciaországban tanult művész, Anri Sala alkotta meg ilyenné.

A német kiállítás a francia pavilonban azért is volt nagyon népszerű, mert az egyik kiállító művész a kínai Aj Vej-Vej, s mellette még három másik alkotó, a német Romuald Karmakar, a dél-afrikai Santu Mofokeng és az indiai Dayanita Singh.

Aj Vej-Vej 886 régi, háromlábú asztalkából állította össze művét. Ilyen asztalkákat használtak Kínában a családok generációkon át, mígnem a kulturális forradalom egyik hatásaként a fából készült asztalkákat felváltották a fémből és műanyagból valók, és ezzel is elveszett valami a múltból, az egyéniből.

A kínai művésznek még két másik helyszínen is kiállították műveit. Az egész világ láthatja, amit nem akartak megmutatni a hatóságok: milyen volt az a 81 nap, amikor bebörtönözték Kínában. Szabadulásának feltétele volt, hogy nem beszél a nyilvánosságnak. Nem beszélt, naplóját, élethű celláját, és abban a rabélet megaláztatásait kicsinyített vasdobozokban mutatta meg. A nézők kémlelőnyíláson át láthatják, mi történt odabent. Most látta először az édesanyja is, aki jelen volt a megnyitón.

Aj Vej-vej harmadik művét azokból a betonacélokból készítette, amelyek a 2008-i földrengésben maguk alá temettek több mint ötezer iskolásgyereket.

Déli drámák északi bátorítással

A görögök drámai filmeket mutattak be. Stefanos Tsivopoulos History Zero című filmtrilógiáját. Az egyik filmen egy néger férfi, fiatal emigráns, gyűjti össze a kukákból a fémhulladékot. Hogy megéljen valamiből. Egy német pedig ipad-del fényképezi Athén utcáit, a grafittiket, a nyomort. Mígnem rátalál az összekukázott hulladékokra. Azokat is fényképezni kezdi. Az odahajított öreg tévémonitorban megpillantja a saját tükörképét. Homályosan, összerepedezett arccal. Bámulja, bámulja, és aztán ő tolja tovább a lomos kocsit.

Nem kevésbé nyomasztó az a film, amelyben egy finom, idős műgyűjtő hölgy kicsit elborult elmével kotorászik a holmijai között. Több köteg ötszáz euróst talál, amelyből origami virágokat alkot. Vázába teszi, a régi origami csokrot pedig kidobja a kukába. Neki ennyit ér az euró. A jövevény viszont megtalálja a szemetes zsákban, és otthagyja a lomokat, amit megtalál a német. Hát ilyen kacskaringósak az utak és az életutak.

Drámát sugall a szerbek kiállítása – a fűben. Egy asztalról pezsgőt kínálnak a vendégeknek. Csakhogy az asztalt élő, leszíjazott nők tartják a hátukon – a közönség pedig elfogadja a pezsgőt. (Nekem viszont nem akaródzott lefényképezni őket.) Ausztráliában egy fura, sűrű rovarraj zúdul végig a fehér falon. Ha közelről megnézzük, akkor látjuk csak, hogy a rovarok újságból kivágott szavak, amelyek mindenhol fenyegetően áradnak szét. A spanyol pavilonban romhalmazokkal borították a termeket – mintha az egész világból már csak a törmelékek maradtak volna meg. A portugálok pedig egy hajón állítottak ki, a hajó gyomrában, a sötétben, ledekkel világító tengeri szörnyek között lehet bolyongani.

Ezekhez képest csupa optimizmus a finnek műve: a művész felhasogatott nyírfahasábokat szögelt újra, és állította talpra a halott fákat.

Valahogy úgy, ahogy az egész biennálé, az összes nyomasztó és időnként derűs jelenségével, már a puszta létezésével is összeszögeli, összerakja, életre segíti az emberi gondolkodást, a gondolatok megformálását és átnyújtja azoknak, akikben él a kíváncsiság.

A díjazottak

A biennálén első alkalommal részt vevő Angola kapta a legjobb nemzeti projektnek odaítélt Arany Oroszlán-díjat. Nemzeti kiállításának Luanda, Encyclopedic City (Luanda, enciklopédikus város) című bemutatója Edson Chagasnak az ország fővárosáról készített 23 nagy méretű fotóját vonultatja fel, a zsűri méltatása szerint nagy érzékenységgel vizsgálva a helyben rejlő ellentmondásokat.

A Palazzo Enciclopedico legjobb művészének járó Arany Oroszlánt Tino Sehgalnak ítélte a Sofía Hernández Chong Cuy (Mexikó), Francesco Manacorda (Olaszország), Jessica Morgan (Nagy-Britannia) Bisi Silva (Nigéria) és Ali Subotnick (Egyesült Államok) alkotta nemzetközi zsűri, kiemelve, hogy a fiatal brit művész munkái sikerrel lépik át a művészeti ágak közti határokat.

A 2013-i biennále legjobb fiatal művészének járó Ezüst Oroszlánt a francia Camille Henrot vehette át. A zsűri különdíjjal jutalmazta az amerikai Sharon Hayes, az olasz Roberto Cuoghi, valamint Litvánia, Ciprus és Japán pavilonjainak kiállításait.

A biennále életműdíjait Massimiliano Gioni főkurátor ajánlására idén az osztrák Maria Lassnig és az olasz Marisa Merz kapta meg.