Camille – avagy Noémie Lvovsky jutalomjátéka

A szép az, hogy mindhárom minőségében nagyon jót alkotott: Lvovsky a tavalyi cannes-i filmfesztiválon SACD-díjat nyert, a Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválon pedig a Camille a filmkritikusok díját, a Variety Piazza Grande-t nyerte el.

Hérakleitosztól való az a mondás, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, tudniillik másodszor már nem ugyanazok a vízcseppek vesznek minket körül, még ha látszólag semmi sem változott, akkor is. Főhősnőnkkel is valami hasonló történik.

Noémie Lvovsky (és forgatókönyvíró tárasai: Florence Seyvos és Maud Ameline) tulajdonképpen ezzel a filozófiai tétellel játszanak el egy időutazás-vígjáték formájában, ami ennek ellenére sem mondható fantasztikus filmnek, inkább a romantikus kategóriába sorolható.

A nyitó jelenetben egy középkorú színésznővel vesznek fel egy horror epizódot: ágyban fekszik, átmetszik a torkát, patakzik a művér, majd lehet lesminkelni. A nyitó képsornak látszólag semmi köze a későbbiekhez, mégis túl azon, hogy rögtön megragadja a nézőt, felvezeti, hogy akinek az életébe majd bepillanthatunk: Camille Vaillant (Noémie Lvovsky) színésznő, akinél szinte természetes, hogy van valós, természetes és van virtuális élete. 

Az alkoholizmusra hajlamos Camille magánélete huszonöt év után válságban van, vacak szerepeket kap, a férje, Eric (Sami Guesmi) pedig épp elhagyni készül őt egy fiatalabb nő miatt. Pedig a szerelmük középiskolás koruk óta tart, amelynek gyümölcse egy felnőtt leány, és Camille érzelmei nem hűltek ki iránta. Az asszony a régi barátnőivel tartott szilveszteri bulin ismét ájulásig berúg.

Egy kórházi ágyon tér magához, és meglepődik, miért bánnak vele úgy, mint egy kamaszlánnyal? Aztán megjelennek a halott, bár szemmel láthatólag élő szülei, hazaviszik otthonukba. Minden arra mutat, hogy Camille visszakerült a múltba, tizenhat éves korába. Bár magyarázatot nem tud rá, de elfogadja a tényt, hogy ő most a saját egykori énje, iskolába kell járnia, ugyanakkor eddigi életének emlékei és tapasztalatai is magmaradtak. Ki nem gondolt volna már arra, hogy érett fejjel másként alakítaná az életét, cselekedeteit, ha megtehetné? Camille is megpróbálja „helyre tenni a jövőjét”, hogy kijavíthassa életének elkövetett hibáit. Miközben kamaszodó lánypajtásaival tervezik a jövőt, megismerkedik iskolatársával, Eric-kel, de megpróbál menekülni a fiú és az érzés elől, mert ő előre tudja, mi lesz belőle. Csak hát a színjátszó körben és egyebütt is mindig összefut vele, és a vonzalom egyre erősebb. Camille feltűnően kedves a szüleivel, nem akarja idő előtt elveszíteni őket, megpróbál közbelépni, hogy édesanyja (Yolande Moreau) tudottan közelgő halálát valahogy megakadályozza, de ez nem sikerül, így magukra maradnak az édesapával (Michel Vuillermoz). Közben a lány összejön tudós fizikatanárával is (Denis Podalydes), és miközben a tér és az idő elméleti problémáit próbálja a maga helyzetére értelmezni, furcsa félszeg vonzalom alakul ki őközöttük is. Mindenkit meglep a lány „jóstehetsége”, amivel bizonyos dolgokat előre megmond, amik rendre be is következnek, hiszen senki sem tudja, hogy Camille ezeket már átélte egyszer. Csak hát a jövőt átírni nem lehet, Camille is teherbe esik Erictől, végül egy fordulattal ismét kábultan ébred, ezúttal azonban a szilveszteri buli utáni kijózanodó felnőttkori bőrében. Megtalálja egykori professzorát és a neki megőrzésre átadott hangfelvételeket, amelyeken szülei hangját őrzi, és nyugodt szívvel tud leülni férjével tisztázni bizonyos dolgokat. A további jövő ugyan még nem eldöntött, de lélek megerősödött.  

A Camille egy középkorú nő szemszögéből az asszony életében és bekómált múlt-utazása során szerzett tapasztalatok, összegzések végeredményeként az élet olyan meghatározó elemeit dolgozza fel, mint a szerelem, a család és a halál. Fontos momentuma a történetnek az idő is, amit a fizikaprofesszorral folytatott beszélgetéseken és magán az időutazáson túl egy különös epizódszereplő hordoz leginkább: Dupont úr, az órás-ékszerész. Hozzá viszi el Camille a szüleitől kapott órát, és nála vásárolta Ceric is azt az „eljegyzési” gyűrűt, amit Camille (szinte jelképesen) sose tud magától lehúzni az ujjáról, csak az órás segítségével. A 400 csapásból megismert Jean-Pierre Léaud kiválasztását erre a szerepre én Lvovsky rejtett tiszteletadásának is érzem Truffaut munkássága előtt, a színész pedig szinte démoni erejű, filozofikusan bölcs figurát teremt az órásból, mintha általa jönne létre az egész időutazás. Ezek az epizódok és ezek feltehetően Lvovsky által is megélt tapasztalatok emelik ki ezt a filmet a megszokott romantikus filmek sorából.

Még egy meghökkentő húzása van a rendezőnőnek, ami nagyon eltér a hasonló témájú filmek sablonjától. Egy amerikai filmben a fiatalkori ént szinte biztos, hogy egy 16–20 éves, a főhősre hasonlító színésznő játszaná, vagy fordítva, egy tehetséges fiatal színészt maszkíroznának idősre, amikor az érettet kell eljátszania. Lvovsky – vállalva önmagát – nem csupán a maga korabeli Camille-t vállalja fel, hanem 16 éves önmagát is, ami valljuk be elég szokatlan egy ötven felé ballagó színésznőtől.

A „gimnazista filmek” egyik legnehezebb problematikája, hogy kevés az igazán képzett, jó gyerekszereplő, a húszon-harmincéves, kis termetű, fiatal színészek zöméről viszont nehezebb elhinni, hogy annyi évesek volnának, ahány éveset játszanak. Lvosvsky bemegy ugyan ebbe az utcába: az iskolatársakról kis jóakarattal el lehet hinni a játszott korukat, de róla általában nem. És nem is kell! Camille végül is kómában, felnőttként éli újra a bakfiskorát, hordozza negyven-akárhány év emlékeit, vállalja az arcát, tehát nekünk is így kell őt látnunk. Lvovsky szerencsés alkat, bírja fizikummal és törékenységgel is, a korát pedig (Guesmi Eric-jével együtt is) a hihető játékon túl sminkmesterek, öltöztetők, világosítók teszik elhihetővé. Nem beszélve arról a dramaturgiai elemről, hogy a nézőt így megfogja, dolgoztatja ez a problematika, amíg nem tisztázza magában, hogy mit lát, és miért látja épp úgy? A film zárójelenetei a tavon és a tóparti teraszon bizonyára arra késztetik majd a mozinéző nőket, hogy zsebkendőjük után nyúljanak, de a rendező mégis elkerüli a könnyfakasztó giccset. Mindenesetre a film az érző férfilelkeket is képes átmelegíteni.

Ami a színészi játékot illeti, Noémie Lvovsky (Búcsú a királynémtól, Coco, Bordélyház, Francia, hétvége, 17 lány) tehetségéhez nem fér kétség, ő sem csak a jelenetet játssza el, hanem a figura egész jelleméből építkezik. Tekintete beszédes, mozgása hiteles, alakítása emlékezetes. Mellette Sami Guesmi (B13 - A bűnös negyed, Titkok Párizsban) Eric szerepében picit visszafogottabb, halványabb, mind a fotósnak készülő kamasz, mind a válásra készülő férj figurájában, de talán ez is szerepfelfogás kérdése. Jean-Pierre Léaud játékát már méltattam, de nem szabad kihagyni a dicséretből Denis Podalydes érzékeny fizikatanár alakítását sem. Ő az, aki megperzselődik a kamaszlány közeledésétől, bár ezt a nem egészen megengedett érzést igyekszik nem közel engedni magához, és ő az, aki évtizedekkel később már felszabadultan vállalhatja, hogy várta az érett Camille felbukkanását. A néző szinte várja, hogy ez a kölcsönös vonzalom beteljesedjék, amit a rendezőnő ugyancsak finom árnyalatokkal tesz sejtelmessé.

A film operatőre, Jean-Marc Fabre nagyon jó hangulatokat teremt a kamerájával, és idővel ez is érthetővé válik, miért vannak benne a lassított képsorok. Joseph Dahan és Gaëtan Roussel muzsikája mellett a korhangulatot idéző zenékből kiemelkedik a Bananarama által előadott Venus, és a Walking on Sunshine, a Katrina & the Waves előadásában.

Ha van olyan, hogy női film – és miért ne volna? –, a Camille azért jó női film, mert egy férfi valószínűleg nem így alkotta volna meg, ehhez a női lélek összetettsége és lírája kellett. Ezzel együtt nem csupán hölgynézőknek ajánlhatom, de férfiaknak is jó és szép szórakozást nyújt, és talán érdemes a váláson gondolkozó pároknak is beülni erre a 115 percre, hogy Camille időutazása őket is megtisztítsa kissé, mulatságosan szép katarzisával. A könnyed vígjáték formájában elérkező élettapasztalatok a filmet forgalmazó ADS Service Kft.-nek köszönhetően jutnak el a nézőkhöz.