Jack Reacher, avagy Tom Cruise újratöltve
A brit származású Lee Child (eredetileg Jim Grant Coventry) amerikai bestseller-író jogi diplomával, és 18 évi televíziós programigazgatói múlttal a háta mögött 1997-ben jelentette meg Killing Floor (magyarul: Elvarázsolt dollárok, 1999) című első bűnregényét, amelynek főhőse, Jack Reacher egykori katonai rendész olyannyira népszerű lett az olvasók körében, hogy a szerző azóta már 17 Jack Reacher-történettel gyarapította írói munkásságát. Könyvei 40 nyelvre lefordítva 95 országban, 60 millió példányban keltek el. A most megfilmesített, egyébként a sorban kilencedik kötete, az One Shot (magyarul: Csak egy lövés) Amerikában 2005-ben, nálunk egy évre rá jelent meg. Az alkotókat most az motiválta éppen ennek a történetnek a megfilmesítésére, hogy ez látszott számukra a leginkább filmszerűnek, amelyben a különös, magányos főhős minden előélet és jellemfejlődés nélkül kiléphetett a vászonra, ha nem is épp azokkal a külső, robosztus jegyekkel, amelyekkel eredetileg meg lett álmodva. Christopher McQuarrie (aki a Közönséges bűnözők alapján Oscar-díjas forgatókönyvíró), nekilátott tehát a forgatókönyvnek, majd a forgatás előkészítésének.
A történet egy megmagyarázhatatlannak tetsző gyilkosságsorozattal kezdődik: egy fiatalember egy parkolóházból találomra leszed öt távoli járókelőt a távcsöves puskájával. A rendőrség hamar elfogja, de a fogoly vallomás helyett csupán annyit vet papírra: „Kerítsék elő Jack Reachert!”
Csakhogy Jack Reacher (Tom Cruise) mintha nem is létezne, majd váratlanul jelentkezik a hatóságoknál és kiderül: katonai rendész múltjából ismeri, és előélete alapján ő is bűnösnek tartja a tömeggyilkost, akit az államügyész (Richard Jenkins) ügyvéd leánya (Rosamund Pike) készül védeni apja tanácsa ellenére. Az ügyvédnő nem érti, hogy az időközben kómás állapotba került, kihallgathatatlan tettes miért egy olyan embert akart előkeríttetni, akiről tudja, hogy szíve szerint egyszer már majdnem börtönbe juttatta? De a közös ügy egy oldalra sodorja őket, és miközben Reacher lépésről lépésre közelebb jut az összefüggések felderítéséhez, a szövevények megoldásához és a mindaddig nem is sejtett ellenfele titkához, számosan megpróbálják eltávolítani az ügytől. Hatalmas verekedések, lövöldözések, autós üldözések – szóval az akciófilmek jól ismert kellékei igyekszenek elfeledtetni a nézővel azokat a kérdéseket, amelyeket egy jó nyomozó bizonyára feltenne, de amelyekre nem mindig érkezik meggyőző válasz. Mindenesetre az nem kétséges, hogy ki lesz a győztes, aki kisebb sebek árán, de „igazságot szolgáltatva” új kalandok felé indultat a lehetséges folytatások irányába.
Szóval megint egy mai cowboy, egy a hatóságok feje felett igazságot osztó tökös legény az, akiért izgulnunk kell, akiről hamar kiderül, hogy a jognak, a törvénynek vannak ugyan határai, de neki nincsenek. Az amerikaiak imádják ezt az alapképletet, ami a Vadnyugaton még csak-csak elmegy, de a mai nagyvárosokban nem igazán ildomos egy törvénytisztelő állampolgárnak mindenkiről korrupciót feltételezni és önhatalmúlag bíráskodni.
Tom Cruise ismét újratöltötte magát, hogy a Mission Impossible Fantom Protokoll után újra ő legyen a „nagy megmentő” hallgatag ember, aki mindenkinél mindent jobban tud: gondolkodni és verekedni egyaránt. Közben persze egyre többen vesztik az életüket, mai filmekhez illő kellő szadizmussal zajlanak a bunyók és kivégzések, a néző pedig izgulhat törvények felett álló kedvencéért, aki leginkább Piszkos Harry és James Bond karakterére hajaz. Én, legyen bármilyen izgalmas is a történet, nem túlságosan kedvelem ezt az igazságosztást. Tom Cruise, aki az Esőemberrel, vagy a Cocktail-lal belopta magát a szívembe, egyre kevésbé tetszik ezekben az akciófilmjeiben, de hát egy olyan országban, ahol a kassza csilingelése az egyedüli és mindenható értékmérő, ezen sem lehet csodálkozni, ha ilyesmiket vállal. Ezzel együtt némi színészi játékot ebbe a szerepébe is tudott még csempészni.
A szép Rosamund Pike karaktere azért érdekes, mert az ügyvédnő kifelé határozott ugyan, de beül csupa bizonytalanság, kétkedés, időnként rettegés. Apja lebeszéli az olyan ügyekről, amelyek eleve vesztesek, az irodája nem támogatja, védence kómában fekszik és még csak ügyvédi megbízást sem adott neki, Reacher hatására egyre jobban ráébred, mennyire egyedül van mindenben, kész csoda, hogy egyáltalán minek vállalja magára a nyilvánvaló tömeggyilkos védelmét. James Barr (Joseph Sikora) ugyanis akkor is gyilkos, ha a háttérből mások igyekeztek őt bűnbakká tenni. Rosamund Pike jól alakítja ennek a nőnek az érzékeny összetettségét.
Vannak színészek, akik a kis szerepből is emlékezeteset tudnak alakítani, és ilyen az Oscar-díjas Robert Duvall, aki egy lőtértulajdonos ex-bőrnyakút alakít. A veterán tengerészgyalogos a katonai erényei miatt fogadja el az egykori katonai rendészt, akitől kezdetben tart is, mégis bajtársául szegődik igazának keresésében. A film legértékesebb jelenetei közé tartozik, mikor Duvall is jelen van.
Apró érdekességek még, hogy a háttérben működő rosszember Zac alakítója az a német Werner Herzog, akinek olyan filmtörténeti munkákat köszönhetünk, mint a Kaspar Hauser, a Bruno vándorlásai, a Nosferatu, vagy a Fitzcarraldo megrendezése. Az író, Lee Child is feltűnik egy másodpercre egy irodista rendőr figurájában, amikor Racher elhagyja a börtönt. A verekedési jelenetekhez Tom Cruise a ritkábban látható keysi önvédelmi harcművészet mozdulatrendszerét kellett megtanulja, amelyben az ellenfelet könyökkel, térddel, súlypont-áthelyezéssel verik vissza és teszik harcképtelenné.
Christopher McQuarrie forgatókönyvírói és rendezői kvalitásai kétségtelenül végig érződnek a jeleneteken. A filmet Caleb Deschanel fényképezte érdekes kameraállásokból és a történet dinamikáját kitűnően követve. A zenét Joe Kramernek köszönhetjük.
Mindent egybevetve a Jack Reachera keményfilmek kedvelőinek körében biztos siker, jól nézhető mozi, és ha a végét is figyelembe vesszük, nem nehéz megjósolni, hogy a bevételi sikerek még vissza fogják hozni a filmvászonra hősünket néhány megoldásra váró igazságosztás erejéig.
