Madagaszkár 3, avagy lenyúzatott a harmadik bőr is

Az amerikai filmgyártás – sok jele van ennek – egyetlen egy „esztétikai” mércét ismer, és ez a bevétel. Ami egy adott idő alatt elegendő dollárt fial, annak jó esélye van arra, hogy megérje a folytatást is, függetlenül attól, hogy kellene, vagy sem, érdemes-e, vagy sem. Én (szerencsémre) megúsztam a Madagaszkár-filmek első két opuszát, így nincs összehasonlítási alapom, de a 3. rész láttán gyanítom, hogy nem sokat veszítettem vele.

A történet roppant egyszerű: Alex, az oroszlán, Marty, a zebra, Gloria, a víziló és Melman, a zsiráf még mindig valahol Afrikában van, ahova eredetileg vágyott, de most mindenáron visszavágyik a New York-i állatkerti otthonába. Miután a Julien királynak nevezett majom a majomtársaival és a pingvinekkel nélkülük repült el a repülő masinájukon, négy hősünk úgy dönt, hogy Monte Carlóba, a kaszinóba megy megkeresni őket, amit a négy állat amatőr könnyűbúvár felszereléssel ripsz-ropsz meg is tesz. Monte Carlóban egy DuBois kapitánynak nevezett állatbiztonsági felügyelő rendőrnő, afféle Szörnyella de Frász ered a nyomukba, hogy megszerezze magának az oroszlán trófeáját. Megkezdődik a teljesen őrült üldözés-menekülés Európán át, ugyanis hőseink egy vonatozós vándorcirkusz társulatában látják a feltűnés nélküli rejtőzködő utazás legjobb módját, így a menazsériával eljutnak Rómába, a Svájci-Alpokba, majd Londonba, ahonnan egy amerikai impresszárió szerződésével jutnak vissza New Yorkba. De ha egyszer valaki belekóstolt a szabad cirkuszos életbe, az mindig visszavágyik oda, így az otthoni állatkertben megint nem érzik jól magukat, megint csatlakoznak cirkuszi barátaikhoz, nyitva hagyva ezzel a lehetőséget a Madagaszkár 4. és akárhányadik filmjének leforgatásához.

A forgalmazás 6 éven felülieknek ajánlott családi filmként aposztrofálja ugyan az egészet, inkább infantilis felnőtteknek ajánlanám a megtekintését, gyerekeknek nem. Ott kezdődik, hogy az alkotók nemigen tudják, kinek is akarnak filmet készíteni. Ha gyerekeknek, akkor lehetne ez egy Lofting Dr. Doolittle mese kedvességével forgatott jó gyerekfilm, de akkor minek bele olyan kikacsintás, hogy a gonosz rendőrnő Edith Piaf Nem bántam meg slágerét búgja, a szerelmes cirkuszi medve Andrea Bocelli híres duett-dalára kóborol, nem beszélve egyéb, felnőtteknek szánt kiszólásról, mint Vitalij tigris némely bemondásai. Ha felnőtteknek, akkor ez animációs paródiája azoknak az akciófilmeknek, amelyekben másfél órán át az üldözők előli menekülés sablonjain lehet szórakozni, lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekben, de akkor minek ez a logikátlan gyermekmese. Ezért mondom, hogy legfeljebb infantilisan hülyülő fiatal felnőtteknek való egy az agyalmány.

Az egységesülő világ, sajnos, a kommerciálisan lebutított egyen-állampolgár kinevelésére irányul, amelyben ez a film is kiváló eszköz. Máskülönben miért kéne szórakoznunk a szellemi átlag alatt mozgó amerikai „művészeti ipar” marhaságain, amelyek a filmgyártást is bekebelező játékgyártók érdekei szerint készülnek? Itt minden a semmiből terem, csillog, villog, durran és jópofáskodik, olyan az egész, mint egy tűzijáték. Az életbölcsességek olyan laposak és üresek, mint a sivatag. Az ilyen filmeken és a hamburger-zabáldákon felnövő generációk később csak a Transzformensz-ostobaságokon és a legrosszabb akcióvígjátékokon tudják folytatni szellemi leépülésüket celeb irányba.

Megtalálni helyünket a világban? Hogy erre tanítana ez a film? No hiszen! A 3D technika persze még plasztikusabbá teszi a pörgés-forgás, száguldás, röpülés valós és lehetetlen  élményét, de ez nem több, mint rágógumi a szemnek, öncélú játszadozás az alkotók részéről.

Az elhibázott megvalósításbóla magyarszinkron is kiveszi a részét, a színészek egyszerűen nem tudnak egy-egy nyelvterület akcentusán (pl. oroszosan, olaszosan) megszólalni, ezért a legolcsóbb nyelvi eszközökkel ripacskodnak, megosztozva a szövegíróval a kétes dicsőségen.  

Nem vonom kétségbe, hogy lesznek, akik jó fognak szórakozni mozizás, popkornozás és kólázás közben, de azért a kritikus nem megy le kutyába, mint teszi azt DuBois felügyelőnő a film legötletesebb karakterábrázolásával, hogy szagot fogjon. A kritikusnak, bár néhányszor ő is elnevette magát, jobban tetszett volna vagy egy jó gyerekfilm, vagy egy jó animációs felnőttfilm, de ez a családi kavarcs valahogy meghajtotta a gyomrát. Mit tegyen, ha ő nem hamburgeren és kólán nőtt fel gyerekként?