A damaszkuszi mester – olvasói csalódásom regénye

„A regény egy csodálatos klezmerhegedű „élő” vándorlását, történetét és sorsát beszéli el a 20. századi Magyarországon és a világban. A hegedű a történet kezdetén néma. Ettől maga a hegedű „szenved” a legjobban, hiszen ez a hangszer érez, sőt lelke van. Hangja azonban – legalábbis ekkor – nincsen.

Az elbeszélés kerete a kelet-európai zsidó revival folyamata a 2000-es évek Budapestjén. A világhírű hegedűművész, a csaknem nyolcvanéves Zigenheim Jakab Junior fél évszázados bolyongás után hazatér Magyarországra örökségével, a csodálatos klezmerhegedűvel. A hegedű, amely csak annál szólal meg, akit gazdájának választ, a 2. világháború óta néma, Zigenheim Junior mégis évtizedeken át őrzi különös örökségét, mert küldetésének érzi, hogy a megfelelő időben továbbadja a hangszert valakinek, aki arra alkalmas. Az „örököst” a fiatal budapesti zsidólány, Ritter Beka személyében találja meg, aki nemrégiben elhunyt apját gyászolja.

Polgár Lea első könyve, az Álmatlanság néhány évvel ezelőtt megjelent Németországban is, két kiadást is megért. Nem indul hendikeppel A damaszkuszi mester sem.”

Előre kell bocsátanom: Polgár Leának eleddig egyetlen művét sem olvastam, de rokonszenvesnek találom, ha valaki saját identitásának megfelelő környezetből, jelen esetben a zsidó kultúrkörből és világból merít témát. A fentiek olvastán elképzeltem egy régi, talán misztikus legendavilág és amai Magyarországközött felszülő szép, izgalmas, gondolatteli ívet, melynek összekötője talán éppen a Chagall megfestette hegedűs a háztetőn, vagy egy hasonló motívumlánc, mint ami az Igazak ivadékát (André Schwartz-Bart) jellemzi oly szépen. Persze az sem baj, ha az ember mást kap, mint amit elképzelt, ha az a más magával ragad és mesél.

Polgár Lea gyönyörű szürrealizmussal. első mondataiban a hegedűt kezdi el beszéltetni első szám első személyben. „A damaszkuszi ifjúnak abszolút hallása van. Neki köszönhetem azt a képességemet, hogy egyszer majd megszólaljak. Még nem ismerem a saját hangomat.”  Hinnéd, a szíriai Damaszkuszban vagyunk, de nem, mert a negyedik bekezdés egy jelzője már arra utal, hogy Litvánia sokszor gazdát cserélt fővárosa, Vilna / Vilnius zsidó negyedében tanulja a hangszerkészítést a még 20. évét sem betöltő damaszkuszi ifjú, aki majd a 18. században, szabad idejében megalkotja a különleges hangszert. Oda pedig vándor muzsikusként vergődött el, lakodalmak alkalmi zenészeként megélve, mert valaki mestertől meg szeretné tanulni ama tudományt, amely „a betűk és a szavak számértékének segítségével megmagyarázza Isten kifürkészhetetlen útjait.” (Ez persze a héber ábécé kabbalisztikus betű–szám azonossági sajátosságain alapszik, de az ember nem érti, miért nem lehet ezt az első szíriai rabbiképzőben megtanulni.) Aztán első munkájaként a nevesincs ifjú egy különleges varázshegedűt készít, amely nőnemű, és sajátossága, hogy csak annak a kezében szólal meg, akiében ő akar, annak viszont titkokat közvetít, és szinte magától muzsikál. Hogy mi alapján választ a hegedű gazdát, arról szerzőnk hallgat, s a hegedűnek ez a tulajdonsága is csak később derül ki, mert még megalkotója sem tudja nyekergésnél többre rábírni, tehát hegedű főhősünk is csak jóval később hallja meg a saját hangját, amikor a damaszkuszi lányának esküvőjén egy kis, félnótás zsidó el nem kezd rajta játszani. Aztán egy pogromot átaludva, végül is nála köt ki a csodahangszer.

Az alig több mint nyolcoldalas, kicsit zavaros, de szép előjáték után Polgár Lea dobva a témát, azonnal amai Budapestenfolytatja a regényt, a meglehetősen bizarr: 1. Hamvasztási egységcsomag, majd a 2. Ella a plafonon című fejezetekkel.

Beka, azaz Ritter Rebeka apjának, Gézának a temetési szertartása körüli ügyeket intézi, végignézve az „egységcsomag” számlatételeit. (Tudomásom szerint a holokauszt óta a zsidók nem szívesen hamvasztatnak, de mit tegyünk, ha az írónőnek ez tetszett?) Aztán mielőtt egyáltalán felfognánk, hogy ki ez és hol vagyunk, egy dőlt betűs újabb résszel megint átcsapongunk egy korábbi időbe, mikor Beka még a nagymamájánál (később Ritterke és Edit) van, és a tévéből még korábbról Hitler ugat, de a nagymama megmutatja egy Zigenheim nevű hegedűművész lemezét. Aztán megint a mában vagyunk.

Nem folytatom, mert olvasóként egyre idegesebb leszek. Semmi problémám azzal, mikor egy író időjátékkal csapong, de Polgár Lea annyit sem tesz meg az olvasóért, hogy valahogy képbe helyezze őt, hanem in medias res belevág valamibe, te meg a szöveg-összefüggésekből majd csak kitalálod. Feltéve, hogy annyira izgat a folytatás. Persze, mire megint képben lennél, két-három oldalacska után jön az újabb ugrálás, tele nevekkel és összefüggésekkel. Hihetetlenül fárasztó így olvasni, és ez nem növeli az olvasási kedvet, mert szertelen, csapongó, öncélú. Talán, ha az ember a regény végigolvasása után azonnal elkezdi elölről, még egyszer, akkor már több a kapaszkodó, de egy idő után így csak az írónő tudja, hogy hol van, az olvasó egyre kétségbeesettebben küszködik a „feladom” gondolatával. Vannak benne szép részek, amelyek ezt mégsem engedik, mások meg fölösleges túlrészletezésekkel untatnak. Pedig csak 160 oldal, egy jó regénynél az ember egy ültében végigolvassa. Egyre rosszabb a szám íze.

Megismerkedünk Beka anyjával (Ildikó), nővéreivel (Dalma és Vera), aranyhalával (Izabella), ismerőseivel, továbbá Zigenheim Jakab Junior rokonságával (Anna, Ella, Tamás) stb. Azon már nem is csodálkozom, hogy a lány persze 

azonnal játszani kezd a hegedű rejtélyes akaratából mindenféle klezmer darabokat, ugrálunk ide-oda, megint eljutunk Vilniusba, de a hegedű, bennem, olvasóban csak nem szólal meg.

Azt érzem, hogy Polgár Leának nem sok köze van a zenéhez, mert a hegedűt, és az azon játszó lelkületét pár semmit mondó mondattal elintézi, miközben lényegtelenebb dolgoknak hosszas részt szán, és a lány szakdolgozatának témája is olyan „lila”, hogy az többet érdemelne. Egy zenebarát nem így írna.

Aztán az írói nyelv. Vannak benne talán nem a helyükön lévő szavak, Beka pl. többször is „röhög”. Mintha ennek a szónak nem volna durva, pejoratív stílusértéke, ami nem az adott szövegkörnyezetbe való.

Egyre inkább az az érzésem, hogy az írónő egy jó ötletből egy nem jó regényt fércelt össze, sietve és kapkodva, rosszul szerkesztve,öncélúan hangsúlyozva, ami őt érdekli, de ami az olvasó figyelmét már későn kezdi el lekötni.

És hogy mitől lett a cím: A damaszkuszi mester?, mikor ő a legelfelejtettebb epizodista, – nálam az is homályba vész. Meghagyom az írónő titkának.

Egykori zenészként még felidézem magamban azt a régi felismerést, hogy a hangszer olyan, mint a nő, lelkének szépségét akkor bontja ki, ha értő férfikezek játszanak rajta – talán ez a metafora volna a kis kötet lényege, nyakon öntve egy zavaros lelkű mai leányzó nem túl érdekfeszítő történetével, aztán örömmel csukom be a kötetet: na, ez is megvolt, csak épp nem történt semmi. A damaszkuszi mesterhegedű története – kisebb részektől eltekintve – nekem leginkább csalódást okozott.