Hajnalban, délben, este: Hamupipőkétől Rómeó és Júliáig

A Hajnalban, délben, este 1929 óta van jelen a magyar színpadokon; kezdetben Bajor Gizi és Uray Tivadar vitte sikerre, és játszotta már a Ruttkai Éva–Benkő Gyula, az Eszenyi Enikő–Kaszás Attila, a Kováts Adél–Stohl András páros is, mindig szép sikert aratva. Pedig nem igazán jó darab, költői lírája dalszöveg-felszínes, humora is megreked a derűs mosoly szintjén, ellenben két jó szerepet kínál. Szerepdarab tehát, ami két zseniális játékossal ütős sikert arathat, gyengébb erőkkel viszont csak, a „mi is volt az, amit tegnap láttunk?” kérdés marad meg az emlékezetben.

Dario Niccodemi (1874–1934) olasz drámaíró és színigazgató, az Olasz Szerzői Jogvédő Társaság elnöke az 1900-as évek elejétől francia és olasz nyelven írt darabjaival szerzett népszerűséget. Éppen kilencven esztendővel ezelőtt alapította meg a korszak legnépszerűbb színtársulatát, a Vergani-Cimará-t. Hajlama volt a komikus-érzelmes hangulatokra, ennek egyik terméke az 1921-ben írott Hajnalban, délben este (L’alba, il giorno, e la notte) című kétszemélyes színműve, amelyben egy polgári környezetben élő, hajnalban megismerkedő fiatal nő és férfi déli kiábrándulását és szerelmének esti beteljesedését meséli el folytatásokban: egy nap három napszakába sűrítve. Magyarországon lényegében erről az egy művéről ismerik Niccodemit, legfeljebb még a Tacskó (Scampolo) című művéből készült filmre emlékeznek az idősebbek, Romy Schneiderrel a címszerepben.

A darab egy olasz üdülőhelyen játszódik, ahol Anna a szüleivel és testvérével egy kertes házban tölti a nyarat, de mivel feltehetően túlfűtött energiái nem hagyják aludni, az éjszakáit a közeli kis erdőben mászkálva, „kísértve” tölti. Így találkozik előbb egy gyenge képességű mandolinossal, akit megviccel, majd másik hősünkkel, Marióval, aki viszont egy szállodából jött ki a mandolinossal vívandó hajnali párbaja előtti meditálásra, és így szeret bele véletlenül a sötétben a hófehér kísértőbe, olyannyira, hogy hazáig üldözi.

Mit mondjak? Eléggé hajánál fogva előrángatott expozíció, de ha a lány tisztességes módon az ágyában töltené az éjszakát, vagy maximum a kerti padjáról merengene a holdfény felé, mi lenne a darabból? Amiképp, ha a mandolinos jobb muzsikus volna, és a fiú a vele való párbaj előtti éjszakát nem erdei kóborlással, hanem alvással, vagy pisztolya pucolgatásával töltené, akkor sem így alakulnának a dolgok. Ezek a „sorsszerű” momentumok a darabban csak mellékesen bukkannak elő, mégis, ha az ember feszeng a mondvacsinált alapszituációtól, nem tud önfeledten hitelt adni a továbbiaknak sem. Mario tehát jogosulatlan behatolással követi a lányt hazáig, és a történet a polgári illem előírásai közepette megindul a két fiatal egymás iránti érdeklődésének grádicsán.

Nagyon sok színdarab szól két fiatal egymásra találásáról. Van, amelyik még jól is. Ennek a darabnak a „fiataljai” persze csak régebbi megítélés szerint ifjak: a fiú 30 fölött, a lány 20 és 30 közötti életkorú, tehát olyan nagyon naivnak nem kell őket tekintenünk. (Gondoljunk bele: Júliát 14 évesen készülnek férjhez adni!) Mindegy, hőseink között kialakul valamiféle vonzalom, amely még azon a napon átmegy egymás féltékennyé tételének próbájába.

Nincs ez kissé elkapkodva, gyerekek?

Aztán délben jön egy kis műbalhé arról, hogy kinek mikor kell reggelizni, meg hogy jó-e a lekváros kenyér után a tojás, hogy össze lehessen veszíteni a szerelmeseket, mígnem aztán az este jótékony homályában ki lehet békülni egész az oltárig.

Nekem valahogy ez az egész olyan, mint a mai szappanoperák: az eredetileg 3 felvonásra komponált folytatólagos történet szüneteiben lehet várni a „mi történik velük” izgalmával. Mi történne velük? Semmi. Szeretkezni nem fognak, széjjelmenni sem, ennél rapidabb randival eljutni a lakodalomig meg már nem is lehetne. Ez előre sejthető ugyan, de azért olyan jó kivárni a bizonyosságot! Csakhogy Kautzky Armand még ezt a kis szappanopera folytatólagosságot is elveszi a nézőtől azzal, hogy két részben játszatja el a szerelem alakulását.

Van tehát egy művi expozíciónk és egy mesterségesen siettetett, egyetlen napra fókuszált „örök szerelem” témánk kevés jó mondattal. Ilyenkor jut az ember eszébe, hogy Molnár Ferenc ezt mennyivel jobban meg tudta volna írni! Mi marad ezek után? Két olyan szerep, amiből igazán nagy kaliberű színészek bizonyára mégis elő tudják varázsolni a színpadi csodát.

Várom tehát a csodát, látok is két, szappanoperából jött színészt, egy nem túl izgalmas rendezést, és az egész úgy hat, mint egy színi tanodai vizsgaelőadás. Mindketten tudják a szerepüket, amit tisztességesen és nagy igyekezettel el is játszanak, csak – mai nyelven szólva – az X-faktor valahogy hiányzik belőle. A szikra! Mesterházy Gyula számomra hitelesebben találja el a kort, amelyben a cselekmény játszódik, Sallai Nóra kicsit emancipáltabb, ugyanakkor sablonosabb játékával nem azt érezteti, hogy itt egy ártatlan szívben elindul és kifejlődik valami, ő, mintha már előre tudná az esti végkifejletet, nem sodródik, hanem irányítja a macska–egér játékot: érdemes volt kísértetet játszani, a pókfonálon fennakadt a légy! Van darab, amit ki lehet emelni a maga korából, és modernizálni lehet, ezt azonban nem. Ezen rajta kell hagyni a kor porosságát, különben illetlenül kilátszik minden. A mai fiatalok nem így beszélnek, és nem keverednek ilyen szituációkba. Az akkori erkölcsi rítusokat viszont el kéne játszani, ezért érzem Mesterházy játékát száz évvel korábbi stílusosabbnak. Tehát az előadás megreked a darab színházi értékének nem túl magas színvonalán, de nem tud feljebb emelkedni. Akkor meg marad a szappanopera-nívó, aminek persze ugyanúgy megvan a maga közönsége.

Niccodemi dramaturgiájának és Kautzky Armand rendezésének gyengéje a kívülről jött hangok szerepeltetése is. Azzal semmi bajom, amikor a lányt a szülei kiabálva hívják, mert van ilyen. De amikor a házból kiszűrődő és nem is kifelé szánt beszélgetés hangja egyszerre erősebben jön be, hogy a kinti beszélgetők hirtelen elkezdjenek suttogni, majd az a ki-bekiabálós ostobaság is bejön, mikor a lány befelé megkérdezi a testvérétől: kim vagy te nekem? – csak hogy bizonyosságát adja Márió előtt annak, hogy mégsem menyasszony – no, ott már kezdi az ember nézni az óráját, hogy „mikor lesz már ennek a giccsnek vége?”

Mindent egybevetve a Hajnalban, délben, este című egykori sikerdarabot éppenséggel ma is meg lehet nézni, még Sallai Nórával és Mesterházy Gyulával is, csak kérdés, hogy érdemes-e? Egy istenhátamögötti művelődési ház színpadán talán igen. Ám a nagy kabarémúlttal bíró, de most átalakulási válságban több mindennel próbálkozó Mikroszkóp Színpadon, 2011-ben, talán még bemutatni sem feltétlenül kéne!

Sajnálom, de csak erről tudott meggyőzni ez az előadás.