Történelemről hitelesen: Magyarország a második világháborúban

A főszerkesztővel együtt tíz, nemzetközileg is elismert tudós szerző műve lehetne akár egyetemi jegyzet, amit nyugodtan adhatunk középiskolások, sőt, felső tagozatos diákok kezébe is, hogy végre tiszta és tárgyilagos képet alkothassanak maguknak a politikai kurzusok által megannyiszor kisajátított, átírt huszadik századunk leggyászosabb éveiről.

Mindenekelőtt írjuk ide: a Kossuth Kiadó és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum közös gondozásában most megjelent "Magyarország a második világháborúban" egy mini sorozat második tagja; az első az esztendővel ezelőtt kiadott, ugyancsak Romsics tanár úr főszerkesztésében, a "Magyarország az első világháborúban" volt.

Megvallom, a könyvek elő- és utószavát csak a kiolvasásuk után egy-két nappal szoktam elolvasni, miután nagyjából leülepedett az éppen soros mű keltette élmény. Ez alkalommal viszont szakítottam a sok évtizedes hagyománnyal, és az előszóval kezdtem. Bárcsak ne tettem volna, mert utána órákig bosszankodtam miatta! Kontrollszerkesztői felületesség miatt (hat sorsal lejjebb) ismétlődik egy mondat; az egyébként fontos gondolat némi átfogalmazással akár maradhatott is volna. De így?

Ha már a negatívummal kezdtük, essünk túl a többin is! Miközben nagyon helyesen valamennyi szerző (Dombrády Lóránd, Paksa Rudolf, Fritz Pál, Romsics Ignác, Szabó Péter, Szakály Sándor, Szilágyi Miklós, Szita Szabolcs, Ungváry Krisztián, Varga Éva Mária) közreadja a felhasznált és hivatkozott irodalmat, aközben a figyelmes és a lexikális tényekhez szokott olvasónak hiányzik az ilyen művek esetében elmaradhatatlan kronológia és a kötetben szereplő személyek felsorolása és azonosító megjelölése a legfontosabb ismertetőjegyükkel. A mai fiatal és középkorú olvasóknak ugyanis keveset vagy semmit sem mond, például, Darányi Kálmán, Bogányi Károly, Stomm Marcel, Rózsa Ferenc, Edmund Veesenmayer, Dálnoki Miklós Béla, Ilja Osztapenko, Steinmetz Miklós... neve. Holott valamennyien negatív vagy pozitív részesei voltak a harmincas-negyvenes évek szörnyű történéseinek, a legalább ötvenmillió emberéletet m követelő, tízmilliók testi megnyomorodásával, földönfutóvá válásával, árvaságra jutásával, városok, falvak, országrészek elpusztításával, nem utolsósorban az országhatárok újabb, önkényes átszabásával járt második világháborúnak.

Remekbe szabott tanulmánnyal nyit a kötet: "A második világháború kezdete és a magyar kormánypolitika" című fejezet szerzője, Romsics Ignác tökéletes kor- és helyzetképet vázol föl az első világháború után kialakult európai és világhelyzetről, az egykori és a későbbi "főszereplők", Német-, Olaszország, Szovjet-Oroszország...Kína és Japán revíziós és területszerző terveiről, igyekezeteiről, a sok tekintetben csak papíron létező, erőtlen Népszövetségről (az ENSZ elméleti elődjéről), kiemelten pedig a Trianonnal megbékélni, a realitásokkal számolni képtelen, király nélküli Magyar Királyság alapvetően hibás helyzetértékeléséről, revansra áhítozó, az országot az újabb háborúba belekormányzó politikájáról. A hitleri Németország szövetségeseként és Berlin "garanciáinak" birtokában a Magyar Királyság hirtelen erősnek kezdte érezni magát, és 1938-tól elkezdte gyarapítani a területét azzal a céllal, hogy visszahódítsa az első világháborús szereplése miatt Trianonban elszakított Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, a Délvidéket. (Érdekes módon Nyugat felé eszébe sem jutott a terület-visszaszerzés, miután ott már az Ausztriát bekebelezett (Anschluss) Német Birodalommal gyűlt volna meg a baja.)

Holott Horthyék Magyarországa még az "utolsó pillanatban" is kimaradhatott volna az egyre vészesebben közeledő világégésből, de a politikai és katonai vezetés nem hallgatott Teleki Pál miniszterelnökre, aki fölismerte a hazájára és népére leselkedő végveszélyt, és 1941. április 3 -án öngyilkos lett.

A Romsics-tanulmány idézi azokat a drámai kulcsmondatokat, amelyekkel Teleki az öngyilkossága előtt pontosan egy hónappal világosan figyelmeztette a kormányt és az államfőt: távol kell maradni a háborútól, mindennemű konfliktustól, mert a kimenetele kétséges. "...A gazemberek oldalára álltunk – mert a mondvacsinált atrocitásokból egy szó sem igaz! Sem a magyarok ellen, de még a németek ellen sem! Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet" – áll a kormányzónak írt búcsúlevelében, amit ezzel a két szóval fejezett be: "Bűnös vagyok".

Horthy, bár módjában állt volna, nem fogadta meg Teleki intését, nem állította le, de még csak nem is fékezte a katonai vezetés, mindenekelőtt Werth Henrik vezérkari főnök erőszakosságát a "Kárpátok koszorúzta ezeréves magyar föld visszaszerzése" végett. Teleki utóda, Bárdossy László miniszterelnök, megrészegedvén Werth szavaitól, hűségnyilatkozatot tett Hitlernek, biztosítván Németországot Magyarország hűségéről.

Azzal, hogy a németek 1941. június 22-én hajnali negyed négykor megtámadták a Szovjetuniót, Budapest elérkezettnek látta a pillanatot, hogy egy napon belül megszakítsa a diplomáciai kapcsolatokat Moszkvával. Kassa június 26-i bombázása (máig nem tisztázott, hogy a németek, a szovjetek, netán a Felvidékért revansra vállalkozott csehek tették-e) elegendő casus bellinek, háborús oknak kínálkozott a magyar királyi kormány számára, hogy jóformán órákon belül határozzon az "ellencsapásról", június 28-án pedig Horthy kinyilvánította a hadiállapot beálltát a Szovjetunióval, és nyomban el is indította katonai alakulatait kelet felé.

Magyarország számára is megkezdődött a második világháború. Az értelmetlen szenvedéssel, pusztulással, gyásszal, emberfeletti megpróbáltatások sokaságával, férfi korosztályok (a tízenévesektől csaknem az aggastyánokig) tetemes részének legyilkolásával (harctereken, bombázások, haláltáborokban elpusztítás következtében) járt csaknem négyéves háborúban a katonai emberveszteséget 340-360 ezerre, az össz-veszteséget 830-950 ezerre becsülik. Mintegy 700 ezer magyar katona esett hadifogságba, további 150 ezer magyar polgári személy szovjet, 100 ezer nyugati fogságba. Közülük mintegy 80-100 ezren haltak meg a
táborvilágban...

A "Magyarország a második világháborúban" című kötet igen nagy értéke, hogy a témakör legjelesebb kutatói a rendelkezésre álló legfrissebb kutatási eredmények felhasználásával adnak átfogó képet e háború politikai előzményeiről, a honvédség szervezetéről és felszereltségéről, a keleti területek megszállásáráról. A magyar honvéd helytállásáról, a parancsnoki kar nem kis részének embertelen viselkedéséről, a biztos halálba és vereségbe küldött II. magyar hadsereg értelmetlen pusztulásáról. A háború alatti bel- és külpolitikáról, a náci Németország feltétel nélküli kiszolgálásáról, a készségről és igyekezetről, amellyel a magyar kormány saját állampolgárainak százezreit küldte a gázkamrákba. A kiugrási kísérletről és a nyilas  rémuralomról, a főváros ostromáról és a dunántúli elkeseredett csatákról, a hadifogságról, a fegyverszünetről és békéről. Arról, hogy miként emlékeznek mindenekelőtt a frontokról és fogságból visszaérkezett katonák a történtekre. Végezetül arról is, hogy a II. világháború utáni politikai kurzusok miként igyekeztek/igyekeznek "magyarázni" a történteket és kihasználni a saját céljaik szolgálatában.

Mindezek tudatában ajánlom ezt a korántsem könnyű olvasmányt tanulmányozásra – mindenekelőtt hitelessége okán.