Halottak napja, Mindenszentek – no, és halloween

Jól tudjuk, hogy ünnepeink sok száz, akár több ezer éves múltra is visszatekinthetnek. Az angol nyelvterületen, különösen az Egyesült Államokban népszerű halloween (amely kifejezés jelentése: minden szentek estéje) kelta és római eredetre vezethető vissza, de mint neve is mutatja, a kereszténység kultúrkörébe is bekapcsolódik, tehát a római katolikus és orthodox egyház egyaránt ünnepli a Mindenszenteket és a halottak napját, a többi felekezet pedig nem hivatalos ünnepként fogadta el.

Akkor hát mi a bajom a halloween hazai elterjesztésével? Nem a töklámpás, annyi bizonyos, mert annak még a magyar hagyományokban is vannak nyomai. Hanem az ünneplés mikéntje az, ami ellen lázadok.

Halottaink tisztelete az egyik legszebb, vallások felett álló hagyományunk és rítusunk. Az, hogy valaki megemlékezzék arról, hogy nem csak úgy lett a semmiből, hogy génjeiben felmenői kromoszómáit hordja, ki tudja hányad íziglen, hogy az ő testét, szellemét, jellemét, tehetségét ősei örökítette apró részekből formálta a természet vagy a teremtő, az a világ legtermészetesebb és legemberibb cselekedete. Őnélkülük mi sem volnánk, tehát legalább évente egyszer illik elgondolkozni azon, kiknek is köszönhetjük földi létünket. Aki kimegy a temetőbe rendbe tenni a sírokat, aki gyertyát, mécsest gyújt, elmond egy imát, vagy csak megpróbálja felidézni egykori szerettei, ismert és ismeretlen rokonai emlékét, az méltó módon viselkedik. Ráadásul nekünk, magyaroknak ez az időszak többszörös gyászt örökít át, az aradi vértanúk hősi halálát idézve, 1956 dicső, majd vérbe fojtott harcaival is megtetézve a magunk gyászélményeit.

Amerikában a halloween afféle karnevál. A gyerekek édességet tarhálva járnak házról-házra, mindenféle kísértetek, zombik, vámpírok és vérfarkasok maskaráiban ijesztgetik egymást, halloween-partykon éretlenkednek infantilis körülmények között.

Mi közünk nekünk ehhez? A mi gyerekeink a Gergely-járással, meg a húsvéti locsolkodással gyűjtenek adományokat a házaknál, és mi a tél végét, a tavasz várását ünnepeljük táncos, akár maskarás karneválokkal. Mi vendégasztalunkhoz várjuk eltávozott őseink szellemét, akiket sokszor ráadás teríték vár, nem pedig velük riogatjuk egymást, élő-halottasdit játszva.

Valamiféle perverz frusztráció ez a régi boszorkányokat felülmúló sok zombi, vérszipoly, foszladozó tetem, amely hol a filmvásznon, hol az irodalomban – újabban, sajnálatosan, az ifjúságnak szánt művekben – kísért és tobzódik. Tudom, hogy az utánzásban valahol mélyen a „kinevetjük a halált és így szabadulunk meg a félelmeinktől” gondolata munkál. Az ő kultúrájukban. Legyen úgy! De miért kell nekünk is átvennünk ezt a gusztustalan és giccses marhaságot?

Játszom az interneten, és a teljesen más irányultságú játék belekényszerít abba, hogy kísérteteket és egyéb szörnyeket öldössek, kinyitom a tévét, ahol a televíziós műsorok legsilányabbja, a Való Világ éppen művér-mocskos, hullaszínűre maszkírozott celebjei játsszák undort keltő praktikáikat, kimegyek a piacra, ahol az árus „hallovén” (sic!) tököt kínál, a bazárban vámpírfogak és förtelmes maszkok – és megdöbbenek. Hát itt már mindent lehet, szabad, sőt kell?

Idáig kellett jutnunk ebben a (sok vonatkozásában mocskos) globalizációban? Hogy anyám, apám emlékére ne mécsest gyújtsak, hanem magamat Frankenstein doktor teremtményének álcázva torzuljak el üresfejű divatmajmolásból? Én és sokan mások még, nem tesszük. De hogyan védjük meg ettől az utánam következő, torzuló lelkületű nemzedékeket, mielőtt Szodoma és Gomorra büntetése végképp kiégeti lelkükből a szívünkben élő halottaink fájóan kedves emlékét?