Aki az életével játszott – Latinovits

Összeállított hát a jeles szerző – a Noran Libro gondozásában pedig kiadott – a 75. születésnapra, egyben halálának 35. évfordulójára egy válogatást a kortársak visszaemlékezéseiből, kritikákból, interjúkból és fotókból, amivel több generáció számára ismét plasztikussá tudta tenni annak a művésznek az alakját, aki (a kötet címével szólva) az életével játszott.

A kötetcím Vajda Miklós visszaemlékező írásából való, s azért kiváló, mert egyszerre utal egy önpusztító, beteg ember magát emésztő, zaklatott lelki életére, egyben a zseniális művészre is, aki a legapróbb finomságokig kidolgozta és élte a szerepeit, meg a verseket, amiket elmondott. Ha kézbe vesszük a kötetet, mintegy 45 önálló írást olvashatunk, melyet Kelecsényi – a szöveg mintegy hatodát kitevő –, közbeiktatott apró kiegészítésekkel és megjegyzésekkel látott el, miáltal az egész kötet szinte egyetlen izgalmas életrajzi munkává tömbösödött. Az egyes írásokat (általam abc-sorrendbe szedve) olyan kortárs nevek fémjelzik, mint Baló Júlia, Beke Albert, Czine Mihály, Cserhalmi György, Dalos László, Darvas Iván, Fábri Zoltán, Földes Anna, Gosztonyi János, Gyárfás Miklós, Hadas Miklós, Horgas Béla, Huszárik Zoltán, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Koltay Tamás, Kovács András, Létay Vera, Márton László, Molnár Gál Péter, Müller Péter, Nagy Gáspár, Nemeskürty István, Örkény István, Őze Lajos, Patak Károly, Pályi András, Pándy Lajos, Pünkösti Árpád, Spiró György, Szász Péter, Vajda Miklós, Vámos László, Veress József.

A figyelmes szemlélőnek feltűnhet, hogy hiányzik a névsorból Ruttakay Éva neve. Nos, a könyvbemutatón Kelecsényi Lászlótól megtudtuk: a művésznő örökösei nem járultak hozzá, hogy a betervezett Ruttkay írások egy kötetben szerepeljenek Molnár Gál Péterével. Mint ismeretes, az ismert és időközben elhunyt kritikus egykor a hatóságok jelentő embere is volt (Luzsnyánszky néven itt is megtalálható egy jelentése), ugyanakkor újságíróként máig megkerülhetetlen alakja a kor kritikatörténetének, és a Latinovits Zoltánt érintő színházi írásoknak. Látva a több kötetre is elegendő szöveganyagot Kelecsényi úgy döntött, hogy ebben az összeállításban MGP marad, és ezúttal lemondott a Ruttkay szövegekről, még így is marad még kétannyi kihagyott szöveg lehetséges további összeállítások számára.

Latinovits, 35 évvel a halála után is megosztó személyiség, akiben a lélek betegsége egyszerre volt jelen a művészi zsenialitással, ezért neve mást jelent azoknak, akik csak a színészkirályt látták benne, és mást azoknak, akiknek a (neve találó anagrammájával szólva) „szóvillantó titán” hangulatváltozásaival, a szinte összeférhetetlen emberrel is naponta együtt kellett élni, dolgozni, alkotni. Olyankor nehéz lehetett szeretni őt. „Különös érzésem volt. Ez az ember akkor őrül meg, amikor akar, és akkor jön ki az őrületből, amikor akar!” – írta Müller Péter (Kígyó és kereszt).
Filmezni nem szeretett, halott gépművészetnek tartotta; a színház maradt az igazi alkotó terepe, bár saját bevallása szerint a színpadtól is mindig félt, hogy hátha nem elég jó. Minden terepen maximalista volt, és ezért sorra összeveszett a rendezőkkel és kollégákkal, ivott is, részben szorongásainak leplezésére, mindez korántsem tette könnyűvé az életét. „Egy amorózó, aki intrikusszínész. Egy jellemszínész, aki hősszerelmes. Komikus, aki démoni. Intrikus, akiben van valami hősi is”. Ilyen ragyogóan találó megfogalmazásokkal jellemzi szerepfelfogásainak összetettségét Molnár Gál Péter, majd ugyanő így folytatja kissé odébb: „A józanok szokták őrültségbe kergetni a világot. És a józanok szokták kirekeszteni az «őrülteket» a világ menetéből, nehogy valami józan-szép őrültséget csinálhassanak.”

A mérnöknek tanult Latinovits nem egyszerűen színész volt. Író is volt, költő és rendező is, meg filozófus, és ahogy Müller Péter felhívja rá a figyelmet: „a költeményeket vissza tudta vezetni az ihlet születésének és a vers kihordásának az ősi fázisáig!” Ugyancsak pontos kor- és kórképet ad róla Koltay Tamás: „Rövid és tündöklő pályáján nem volt hajlandó önmagát a karrierjéhez, tehetségét a közönség igényeihez, jellemét az impresszárió (igazgató) szeszélyeihez és egész lényét a színházi selejthez idomítani… Valójában csak sokoldalú és részben a színház körén túlmutató elemzéssel lehetne eldönteni, hogy Latinovits összeférhetetlensége, amelynek következtében hét magyarországi színházból kellett távoznia, mennyiben fakadt önmaga és mások iránti kérlelhetetlen igényességéből, középszerű normálisokat bosszantó zseniális „őrültségeiből”, alkalmazkodásra képtelen természetéből, vereségeiből, elmagányosodásából, – és mindezek együttes hatásából, ami egyre roncsolta idegrendszerét.”

Olvasom a kritikákat, visszaemlékezéseket. Milyen szép, tiszta nyelven, milyen pontos jelzőkkel, milyen elemző gonddal vannak megfogalmazva ezek az egy-két emberöltővel előbb született mondatok! Milyen képeket képesek felidézni a látott, vagy elmulasztott színházi élményekből! Jó olvasni ezt a kötetet, amely annyira más, mint a mai újságírói nyelv. Méltó ahhoz, akiről szól.

Egy-egy hiba persze minden munkában előfordulhat. A 116. oldalon Kelecsényi – többszörösen pontatlanul – ezt írja: „1969-ben Az izgága Jézusok címmel feledhetetlen sikerű Ady-estet tartott ugyancsak az Egyetemi Színpadon Mezei Mária és Cserhalmi Erzsi társaságában.” Nos, Az izgága Jézusok című zseniális est, amelynek nézőként magam is részese voltam, nem pusztán Ady, hanem Ady Endre, József Attila és Nagy László hármas est volt, három blokkban, Latinovits Zoltán, Mezey Mária (a nevét y-nal szoktuk írni, miként a lexikon is teszi) és Cserhalmi György nénje, Cserhalmi Anna (és nem Erzsi, aki ugyancsak létező személy a pályán!) előadásában. Felejthetetlen est volt, Latinovits valóban főleg Adyt mondott, de a pontosság megkívánja ezt a kiigazítást!

Latinovits nyughatatlansága mindig új utakat keresett, ezért élte meg keserűen, hogy két veszprémi előadás kivételével nem engedték rendezni, pedig nagyon akart, sőt a rendezésen túl az írásban látta a maga jövőjét, ahol ugyancsak sikerült nyomot hagynia, különösen a Ködszurkálóval, amely a maga korában botrányos siker volt. A versmondásban sem szerette, ha másokkal kellett osztoznia a pódiumon, pedig a színházban mindig a jó csapat, a jó közösség lebegett szeme előtt, mióta megismerte Debrecen színházát Szendrő József igazgatása alatt. De a pódium az más, és az ő versmondása is sokszor túlnőtt a „szavaláson”, és a színházi játék felé mutatott. Ezekre a fontos nüánszokra is felhívják figyelmünket a kötet egyes részei. De bármibe is fogott, „halálosan komolyan vette, amit csinált, ebbe halt bele (Kovács András).

A kötet értékelésekor meg kell említeni a nem nagyszámú, talán kevésbé ismert, mégis fontos fotókat, és azt az adattárat, amely felsorolja Latinovits játékfilmjeit, fontosabb tévéprodukcióit, a róla szóló tévéműsorokat, színházanként a színpadi fellépéseit és rendezéseit, versfelvételei közül a nagy- és kislemezeit, vhs- és dvd-felvételeit, a hangjátékokat, amelyekben szerepelt és a róla szóló rádióműsorokat, valamint a legfontosabb szinkronszerepeit.

Mindent egybevetve Kelecsényi László: Aki az életével játszott – Latinovits című emlékidéző kötete izgalmas, jó olvasmány, kiváló portré; amikor az ember leteszi, egyetlen hiányérzete támad: szeretné látni és újra látni a színészkirály színpadi és filmalakításait, és hallani a versmondásait.