Munkácsi Márton világhírű fotóművész budapesti kiállításának előtörténete

Néhány fotója látható volt az Ernst Múzeumban a 2006 őszén megnyílt (M)érték – Világhírű magyar fotográfusok című kiállításon, amelyet Kincses Károly a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből állított össze. Ennyi, nem több.

A Ludwig Múzeumban nyíló kiállítás kísérő katalógusában az alábbi mondat olvasható: „A kiállítás Budapesten nem jöhetett volna létre László Ágnes újságíró, Mata Júlia designer és Szalay Zoltán Pulitzer-emlékdíjas fotóriporter kitartó elkötelezettsége nélkül.”

Íme, a kitartó elkötelezettség tanulságokban gazdag története.

Az Ernst Múzeumban rendezett kiállítást látta 2007 januárjában egy magyar diáklány, Mata Juli, (a lányom), aki akkoriban Milánóban tanult az ottani Műszaki Egyetem designer-szakán, és ezen a kiállításon találkozott először Munkácsi Márton képeivel.

Mata Juli sztorija:

„Szerelem volt első látásra. Hihetetlen volt, hogy ott állok ezek előtt a fantasztikus képek előtt, és a készítőjükről még csak nem is hallottam soha, ellentétben a másik négy világhírű magyar fotóssal (André Kertész, Robert Capa, Brassai és Moholy-Nagy), akinek a munkáját többé-kevésbé jól ismertem. Hogyan lehet az, hogy az ilyen magával ragadó képek készítőjéről nem tudok semmit? A kiállításról még édesanyám mesélt 2006 őszén, hogy ez ritka nagy tárlat lesz, és persze olyan nevekkel csábított, mint Capa, Kertész. Így nagy volt bennem a várakozás, de ilyen meglepetésre nem számítottam.Annyira lenyűgöztek a képek, hogy miután hazaértem, rögvest elkezdtem utánajárni Munkácsinak – az interneten. Ki volt ő, honnan kéne ismernem? – és kincsekre bukkantam: egy megdöbbentő élettörténetre és káprázatos munkásságra. Eközben akadtam arra az információra is, hogy a New York-i Nemzetközi Fotográfiai Központban (International Center of Photography, ICP) ugyancsak 2007 januárjától áprilisig látható egy retrospektív tárlat “Think While You Shoot” címmel. Eldöntöttem, ha törik, ha szakad, nekem azt látnom kell.Az élet a kezemre játszott és hatalmas véletlennek – és még nagyobb szerencsének – köszönhetően másfél hét múlva, 2007 februárjában már a képek előtt állhattam, kint New Yorkban. Ott, az addig csak bimbózó szerelem teljes virágba borult: nem volt megállás. A képek egytől-egyig mesélnek, egyes korokról, életstílusokról. Munkácsi anekdotákat, életképeket, vagy épp történelmi fontosságú eseményeket örökített meg úgy, hogy az olyan könnyedséggel szól ma is hozzám, mintha legalábbis egy szobában ülnénk, és egy nagy mesélő sztorizásait hallgatnám. Kifogyhatatlan volt témákból, kifogyhatatlan volt perspektívából. Lenyűgöztek a képek, és ez a viharos, minden percét megélt életút.
Ott, New Yorkban, a hallban állva fogalmazódott meg bennem a gondolat: milyen méltatlan Munkácsihoz, hogy ennyire ismeretlen odahaza, és mekkora veszteség a magyar kultúrának, hogy ennyire nincs is lehetőség őt megismerni: tehát, meg kell találni a módját, hogy ez a kiállítás eljusson Budapestre is. 

New Yorkban a tárlatról csupán annyit tudtam meg, hogy azt egy bizonyos F.C. Gundlach neve alatt jegyzik, és hogy a képek jórésze magángyűjtők tulajdonában van. 

Így, miután visszatértem az öreg kontinensre, első lépésként az ICP-nek írtam levelet, hogy szeretnék a kiállítás tulajdonosával kapcsolatba lépni további kiállítási lehetőség kapcsán. Az ICP felelős munkatársa kicsit nehézkesen bár, de válaszolt, megadta a New York-i kiállítás szervezőjének, F.C. Gundlachnak az elérhetőségét – akiről időközben kiderült, hogy maga is igen jó nevű német divatfotós, még az arany korosztály tagjai közül.
A telefonálás kölcsönös azonosítással kezdődött: „ön az, aki a Think While You Shoot, Munkácsi Márton kiállítást jegyzi?” – “Igen, én vagyok”. – „Én meg Mata Juli vagyok, és Olaszországból hívom (akkor ott tanultam), de igazából magyar vagyok. A tárlatot most láttam New Yorkban és azt szeretném megtudni, hogy érdekelné-e önöket, egy magyarországi kiállítás lehetősége?” – „De mennyire!” – felelte szinte felvillanyozódva... Így kezdődött minden 2007 tavaszán.

Kiderült, valójában már volt szó arról, hogy Magyarországon kiállítsák az anyagot (mint az később kiderült, igazából itt akarták először bemutatni, de a hosszadalmas, nehézkes szervezkedés után az a bemutatás mégis meghiúsult). Gundlach úr bár nem rejtette véka alá az akkor történtek miatti csalódottságát, nagyon kedvezően reagált a felvetésemre, és határozottan kijelentette: igen, az a legnagyobb álmuk, hogy ezt a képanyagot Magyarországon is kiállíthassák. Abban maradtunk, hogy az elérhetőségemet továbbadja a titkárának, aki a következő napokban fel fog keresni.

Hihetetlen izgatottság feszített belülről, bár akkor még semmilyen konkrét tervem nem volt arról, hogyan tovább. Úgy éreztem, megtettem az első lépést, és a fogaskerekek be fognak indulni.
Egy héttel később jelentkezett is Gundlach úr titkára, Sebastian Lux, aki már azért konkrétabb információkat szeretett volna kapni tőlem. A javára legyen mondva, annak ellenére, hogy akkor még semmit és tényleg semmit nem tudtam ígérni, csak a szándékaimról biztosítani, teljes bizalmat adott nekem és elkezdtünk az ügyről hivatalosan is levelezni. 

Én közben bedobtam ezt a „bombát” a közösbe: tájékoztattam a fejleményekről édesanyámat, László Ágnes újságírót, kommunikációs menedzsert és a férjét Szalay Zoltán fotóriportert, a Magyar Sajtófotó-kiállítás kezdeményezőjét és rendezőjét, hogy ha gondolják, itt a lehetőség és mozgassanak meg minden követ odahaza, hogy ennek az elképezésnek valamilyen utat találjunk. 

A legfontosabb a hivatalos szándéknyilatkozat volt, mivel a gyűjtemény több személy tulajdonában lévő képek együttese, a fotók így bizonyos időre vannak lekötve és biztosítva a tárlat számára. Ez addig nem volt alapvetően probléma, amíg a gyűjteménynek előre foglalt kiállítási helyei voltak (Barcelona, Moszkva, New York), de amint ez a keret megszűnt, a tulajdonosok – jogosan – szerették volna újra magukénak tudni a képeket. Nem elhanyagolandó szempont volt, hogy a képek ára, a kiállításoknak köszönhetően jelentősen megnőtt. Ezen a ponton mi oldalunkról írásos bizonyíték vált sürgetően szükségessé.”

Míg Juli tartotta a hamburgi frontot, addig én hivatalosan felvettem a kapcsolatot dr. Schneider Mártával, az OKM kulturális szakállamtitkárával és 2008. július 10-én Szalay Zoltánnal együtt tárgyalóasztalhoz ültünk Baán Lászlóval, a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával, aki érdeklődést mutatott aziránt, hogy a Szépművészeti Múzeum adjon helyet a kultúrtörténeti jelentőségű Munkácsi Márton-kiállításnak. A kiállításra két időpont jött szóba: 2009 decembere, illetve 2010 májusa. A megbeszélésről hivatalosan tájékoztattam dr. Schneider Mártát és a kiállítás budapesti megrendezéséről az első hivatalos tárgyalásra 2009. február 4-én került sort a minisztériumban. Ezt követően – azután, hogy a Szépművészeti Múzeum elkészítette a kiállítás megrendezésének költségvetését – 2009. április 6-án újabb tárgyalási fordulóra került sor a minisztériumban, ahol kiderült, hogy a Szépművészeti Múzeum csak 2011-ben tudja vállalni a Munkácsi Márton-kiállítás bemutatatását.

Az időpont eltolódása miatt arra kértem a minisztérium vezetését, hogy a Gundlach Alapítványnak címzett hivatalos levélben, az OKM a Magyar Állam nevében erősítse meg a Munkácsi Márton-fotókiállítás magyarországi bemutatásának szándékát. A levél 2009. április 8-án elment.

Ezzel időt nyertünk. Közben Szalay Zoltánnal együtt tájékozódó megbeszélést folytatunk a Magyar Nemzeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria vezetőivel, hátha ők előbb tudnák vállalni a kiállítás bemutatását, de egyik intézménynél sem jártunk sikerrel.

Közben kaptuk a hírt, hogy meghalt Munkácsi Márton egyetlen örököse, a lánya. Ezzel új jogi helyzet állt elő, mivel a képek jórésze az ő, illetve most már az örököse, a férje tulajdonába került, aki viszont anyagi helyzetén a fotók értékesítésével szándékozott javítani.

Sebastian Lux – akivel időközben a lányom, Mata Juli baráti kapcsolatot alakított ki – ismét megnyomta a vészcsengőt: ha nem tudjuk rövid időn belül szavatolni a helyszínt és az időpontot, a képeket nem tudják tovább együtt tartani. 

A budapesti egyeztető tárgyalások azonban nagyon lassan és döcögősen haladtak az érintettek elfoglaltsága miatt.
Juli közben, a bizalom és a szándék megerősítésére, tavaly nyáron Hamburgba utazott, hogy kétévi telefonos és levelezős kapcsolat után végre személyesen is találkozzon Sebastian Lux úrral. Így megtekinthette a raktárt, ahol az egész kiállítást tárolják és őrzik, továbbá a technológiát és az eszközöket is, amelyek szavatolják a képek legszakszerűbb őrzését.

A látogatással ismét időt nyertünk.

Csakhogy 2009. július 16-án telefonon felhívtak a Szépművészeti Múzeumból és közölték, hogy a múzeum felújítási munkálatai miatt – amelyeknek nem látják a befejezési határidejét – egyelőre nem tudnak időpontot sem mondani a Munkácsi-kiállítás fogadására. Igérték, hogy Baán László főigazgató aláírásával, német nyelvű levélben ismét megerősítik azt, hogy szeretnék bemutatni a kiállítást, de a jelenlegi körülmények miatt nem tudnak konkrét időpontot adni.

Ezt a nem várt fordulatot jeleztem az OKM-nek és kértem, tegyék meg a hivatalos lépéseket, mert veszélybe kerül minden eddigi fáradozásunk, hitelvesztés lesz a vége. A minisztériumi illetékesek biztosítottak arról, hogy azonnal írnak Sebastian Lux úrnak, amelyben ismételten megerősítik a kiállítás bemutatásának szándékát, és a megvalósítás anyagi támogatását. A főhatóság és a Szépművészeti Múzeum levele egyszerre érkezett meg Hamburgba.
Így és ennek és csakis ennek volt köszönhető, hogy a kiállítási anyagot a magyarországi bemutatkozás reményében, egyben tartották.

Akkor javasolták a minisztériumban, hogy vegyük fel mielőbb a kapcsolatot Bencsik Barnabással, a Ludwig Múzeum főigazgatójával. A találkozóra 2009. augusztus 31-én került sor. Mata Juli és jómagam örömmel konstatáltuk: főigazgató örömmel fogadta a Munkácsi Márton-kiállítás bemutatásának lehetőségét a Ludwig Múzeumban, amelynek termeiben éppen akkoriban volt látható Robert Capa fotókiállítása.

A főigazgató jelezte, ha a Ludwig Múzeum bemutatja a Munkácsi Márton-kiállítást, attól kezdve az csak és kizárólag a Ludwig Múzeumra tartozik. Az előkészítésben végzett szerepünkért köszönetet mondott. 

A magyar Munkácsi Márton reprezentatív életmű-kiállítása Hamburg, Berlin, New York, San Francisco és Moszkva után végre Budapesten is látható.