Tortúra – avagy Balázs Andrea jutalomjátéka

Stephen King, a borzongatós horror műfaj koronázatlan amerikai királya, akinek szinte minden regényét nagysikerű filmváltozat is kíséri, boldog lehet, mert a Tortúra (Misery) című munkája a színpadot is elérte. Magyarországon Jakab Mária–Iványi Árpád szereposztásban 2009-ben indult a Bakelit Multi Art Center színpadáról a Rob Reiner filmváltozat színpadi adaptációja, mint a Dzsinn Társulat produkciója, hogy aztán szereposztási változásokkal és helyszínváltással mára eljusson a Karinthy Márton vezette közkedvelt színházba is. 

A jó thriller ritka a színpadon, de ha megjelenik, a közönség szereti.  King regénye, annak ellenére, hogy itt 
nincsenek emberfeletti képességek sem gonosz kísértetek, állatok, vagy tárgyak, teljesen hihetően realisztikus mű, 
megírt formájában sokkal durvább, keményebb. A film-, majd a színpadi változat finomította a horrorisztikus 
eszközöket, mégis a darabváltozat erénye, hogy a félelem láthatóan, tapinthatóan benne van az előadásban.

Kisebb mértékben a fény- és hanghatásokban, sokkal inkább, és ez az értékesebb: a színészi játékban.
Az egyébként könnyedebb és vidámabb színpadi jelenlétéről ismert fiatal Balázs Andrea itt olyan karaktert kapott, amely egyfelől tökéletesen illeszkedik fizikai alkatához, másfelől új lehetőségeket ad neki színészi képességei felmutatásához. A kezdetben csupán az írójáért rajongó olvasó, segítőkész kisvárosi-tanyasi nővér első pillantásra nem is látható őrületének fokozatos felfeslése az, ami elsődlegesen a borzongatást adja: még meddig képes elmenni ez a nő? Mikor lép át terrorba, tortúrába a szeretetteljes zsarnokság? (A könyv eredeti Misery címe szójáték, mert egyfelől a könyvsorozat főhősének a neve, másfelől az angol szó jelentése: nyomorúság, szenvedés, amely a csapdába esett író szenvedését, vergődését, tortúráját hivatott kifejezni.)

Annie Wilkes többszörösen „terhelt” lény, egyfelől a napjainkon egyre jobban eluralkodó sorozatfüggőség 
archetípusa, aki a maga szűkös kereteiből a romantikus giccsvilág fennköltebb miliőjébe álmodja magát, és 
személye elleni támadásnak veszi, ha hősnője meghal, mert az író már unja ezeket a regényeit írni, mert akkor őt 
semmizik ki ezzel. Ez tehát vagy bosszúért kiált benne, vagy szelídebb formában odáig viszi, hogy most már ő 
rendelje meg, hogy az író miként alakítsa történetét, hogy az ő olvasói kábítószer-boldogsága folyamatosan jelen 
lehessen. (Ennek reálisan létező, borzongtató változata, mikor a nézőt, olvasót megkérdezik: melyik elképzelt 
irányban folytatódjék majd a történet? – és úgy is alakítják a dramaturgok!)

A laikus Annie Wilkes tehát olvasóként megrendel, és a folytatástól függően jutalmaz, avagy büntet. Persze 
kiszámíthatatlanul. És az olvasói rajongás mögül felszínre jön a magára hagyott csúnya nő pár utáni sóvárgásából 
kinövő szerelemféle is, és a néző már-már attól is félti az áldozat-írót, hogy ez a nő mikor akarja fizikai 
szerelemvágyát is beteljesíttetni vele? A szánalomra méltó, eleve nem gyilkos ösztönű nőből fokozatosan jön elő a 
rossz, mikor bekattan, vagy amikor a cselekmény dramaturgiája olyan lépésre kényszeríti, ami nem volt előre 
eltervezett benne. Sodródik saját pszichéjével és sorstragédiájával, tehát minden bűne, torzultsága ellenére áldozat maga is.

Balázs Andrea hibátlan játékkal: szemvillanásaival, kimerevedéseivel, járásával, mozgásával pontosan érzékelteti a 
benne éppen zajló állapotokat, a tisztaságot, a bekattantságot, az infantilizmust, a női hiúságot, és ezek kevert 
állapotait is. Félelmetesen öntörvényű, ahogy pszichéje változik, mert bár sejtjük a folytatást, a reakciót, az mégsem 
mindig úgy érkezik, ahogy a művet ismerő, vagy nem ismerő nézőben az előre peregne. Ezért nagyon jó ez az 
alakítás.

Réti Barnabásnak, akinek az egyik tévécsatorna langyos sorozatlábvizéből sikerült kitörnie, hálátlanabb feladat 
jutott: Paul Sheldoné a kiszolgáltatottabb, passzívabb szerep. Amikor megpróbálja irányítani a cselekményeket, 
rendre felsül, lelepleződik, s a végkifejlet is szinte váratlanul alakul ki. A színdarabok általában nagy férfiszerepeket 
és passzívabb női figurákat kínálnak, itt viszont fordított a karakter-kiosztás. Rétinek is akkor kezd alkalma nyílni a 
játékra, amikor már alakoskodnia kell, ezért nagyon lassan tudja csak karakterét kibontania. Hogy valójában milyen 
író, azt csak sejthetjük, de szervilizmusa nem csupán abban jelentkezik, hogy nem belső késztetésből, hanem kiadói 
igényekből fakadóan alkot, hanem hogy ilyen tortúra alatt is képes folytatni az egyszer már meghalasztott főhősnő 
újra-feltámasztásának lehetetlen feladatát. (Lásd: Dallas, Bobby másfél év múlva kijön a fürdőszobából és folytatja, 
mintha mi sem történt volna!) Szóval ez az életben maradásért „odatartom magam mindennek” filozófia nem épp 
emelkedett jellemet takar. Sheldon tehát csak emberileg szánható, erkölcsileg nem, mert ő is elárulja a tehetségét, 
képmutató, és akár a gyilkosságra is hajlamos ember. Réti Barnabás „passzív” játékában benne vannak ez a kis 
nüanszok is. 

A színészi szerepformálást nehézzé, szaggatottá teszi, hogy a dramaturg-rendező, díszlet- és jelmeztervező, Iványi 
Árpád a filmvágás technikájából kiindulva egy-háromperces jelenetvillanásokra szabdalta a történetet. Ez az 
időjátékot jól szolgálja ugyan, csak éppen szinte képregény kockákra szeli a szerepformálás folyamatát, hiszen 
folyamatos párbeszédek vagy némajátékok alig vannak az előadásban, s így a másfélórás tiszta játékidő szinte 
negyedét is a jelenet átállító sötét teszi ki. A jó színészvezetést mutatja, hogy a két szereplő e rövid idők alatt sem 
csak szöveget mond fel, hanem játszik is. 

Munkája tehát jónak mondható, én leginkább a végső jelenet megoldatlanságát érzem gyengének, amikor az író az 
ajtófélfába kapaszkodva valami felerősödő dal dallamán nem csinál semmit, csak várja, hogy a bennfentesek záró 
tapsa jelezze a nézőtérnek, hogy vége az előadásnak. Idővel ez a taps is megjön, aztán a nézők hálásan ünneplik a 
két szereplő, főként a nő kabinetalakítását. 

Végezetül még egy momentum. Napjainkra a színészet rangja átalakulóban van. Sok színésznek tehetségétől 
függetlenül méltatlan reklámok és szappanoperák maradnak, hogy az arca ismertté váljék. Tévéjátékok, színházi 
közvetítések nincsenek, a filmek más szempontok szerint készülnek, a színházakat eluralja a zenés-táncos irányzat, 
mert (valaki kitalálta!) „ez a közönségigény”. Akik munka nélkül maradtak, nem egy esetben kis, otthontalan, utazó 
társulatok előadásaival próbálnak megélni és színészi feladatot találni maguknak. Minden tiszteletet megérdemelnek 
ezek a Déryné-korabeli körülmények között színházat játszó alkalmi társulatok, és tiszteletet érdemelnek az olyan 
helyek is, mint a Karinthy Színház, amelyek magukon és a másikon is segítenek azzal, hogy befogadnak, magukhoz 
adaptálnak így létrejött előadásokat. Ráadásul ezzel mindenki nyer, beleértve a közönséget is. Én például Balázs 
Andrea tehetségének felfedezését ennek a tendenciának köszönhetem. Éppen ezért mindenkinek őszinte szívvel 
ajánlom, hogy fedezze fel magának a Karinthy Színházat és előadásait, és bízzon meg, akár látatlanul is, e színház 
saját és befogadott produkcióiban! Jó estét szerezhet magának.