Szirtes András és a Szellemarcok

A Tűzraktér kívülről hagyományos terézvárosi bérház, belülről retró-kocsma és mindenféle avantgárd művészeti tevékenységeknek is otthont adó kortárs létesítmény keveréke. Az első emelet egyik elhagyott lakása most a Kiállítás Előtt Galéria nevet viseli, de ez sem emlékeztet a megszokott kiállítóhelyekre.              

A falak momentán különös arcképekkel vannak kitapétázva, s ahogy a szembe néző, főleg női portrék azonos beállítását és egyéníthető tekintetét sorjázom, Forgács Péter: „Col Tempo” – a W.-projekt című, nemrég látott kiállítása idéződik fel. Azok az arcok persze más kontextusba léptek a nézővel, a fajelméleti antropometria alanyai, meg ezek a szinte önként jelentkezett modellek össze sem hasonlíthatók egymással, mégis érzek valamiféle párhuzamot, ahogy itt, ezeknek a tekinteteknek sorát próbálom egyéníteni. Bár mindegyiknek saját vonásai vannak, így együtt, ebben a tömegben valami közös üzenetet is hordoznak magukról, egymásról, és persze rajtuk keresztül Szirtes András fotós arcát ismerhetjük meg.

Az elmúlt öt évben a művész favázas fényképezőgépével nagy formátumú síkfilmre készített sok női és néhány férfiportrét, amelyeket hívás közben manipulált, szolarizált, festett, halványított és barnított, így próbálta előcsalni portréalanyainak „szellemarcát”.

Korunk amolyan szellemidéző világ, a filmekben legalább is sorjáznak a médiumok, és mindenféle halottlátók, szellemeskedő kísértetek és kísértő szellemirtók, e tekintetben is „trendi”, hogy valaki az élők spirituális lényét kutatja, a bennünk rejlő angyalit és ördögit, gyermeki infantilist és felnőttesen bölcset, ártatlant és bűnöst, férfiasat és nőieset, fiatalt és öreget, jint és jangot.

Szirtes több mint négyszáz kis- és nagyméretű fotográfiája, amelyből válogatást láthatnak itt az érdeklődők, úgy születik, hogy az alkotó egy-másfél órás beszélgetésben megpróbálja előhívni a modell személyiségét, majd miután sikerült lehántania róla a burkokat, falakat, és meglátta benne, amit keresett, egy-két perces mozdulatlan expozíciós időt kell kivárnia. Eközben a fotográfus gyertyával úgy világítja be az arcot, hogy árnyékok ne legyenek rajta, ahogy ő fogalmaz: „fénnyel festem meg a fejét”.

Ezek mind 18×24-es analóg felvételek, amelyek a laboratóriumban kénnátron és vörös vérlúgsó hatására különböző arányban halványíthatók, barníthatók, variálhatók. Az elkészült mű egyrészt tudatos, megérzéses, másrészt meglepetésszerű, váratlan eredményt produkálva alakul ki. Így manipulálva már-már irracionális, ahogy a képeken feltárul – vagy talán úgy véljük, hogy feltárul – az egyének személyiségének sokrétűsége. Persze, hogy kinek mi és milyen mélységben tárul fel, az nézőfüggő, mindenesetre augusztus 6-ig bárki szembesülhet velük.

Szirtes András persze a filmezésről sem szokott le, pl. a Filmszemlén bemutatott Juliette című játékfilmje ezek közben született, és épp erről a folyamatról szól, ahogy a képek létrejönnek. Szirtes kísérletező ember, s hogy a kísérletek hova futnak ki, az most még számára sem egész ismert. Ha ismert volna, talán már nem is érdekelné. Ezért a kiállítás megtekintését is olyan nézőknek ajánlom, akiktől nem idegen az új keresése másban – és magunkban. Hátha a mi szellemarcunk is ott van, egyelőre még láthatatlanul azok között az arcok között.