Várnai Gyula: Ugyanaz a patak – megtekinthető az Ernst Múzeumban

Ugyanaz a patak. A cím nyilvánvalóan Hérakleitosz ókori, filozófiai értelmű mondására utal, amely szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Várnai Gyula / Werner Heisenberg „fordításában” ez a metafora úgy is jelentkezik: „a valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e, vagy sem.” Ezt az igazságot a kiállítás többé-kevésbé hozza is, így kell tehát megközelítenem mindent. Miközben külsőre minden tökéletesen azonos, az eltérő mentális hozzáállás eltérő értelmezési reakciókat kelt a kiállítási szituáció nézőiből, tehát belőlem is.

Bevallom, ha egy kiállítási megnyitó, vagy ismertető túlságosan tele van idegen szavakkal, kifejezésekkel, nálam bekapcsol a vészcsengő, hogy a „lila ködök” nem sznob kóklerséget takarnak-e el? Ez persze nem egyértelmű, lehet, hogy csak a szerző üzen távoli galaktikáknak vagy galaktikákból, de nem kizárt az sem, hogy épp ezek mögé rejti, hogy valójában maga sem érti, amiről beszél. Mert a tiszta, művészi gondolatok egyszerű, jó magyar mondatokban is megjeleníthetők, legyenek azok bár avantgárdak, akár Kassák fejünk felett elröppenő nikkel szamovárja.

A termeket járva először két tárgyi kollázsba botlunk: „Nem egészen 5 és nem egészen 6” I. és II. Az első installáció egy mosdókagyló szivaccsal, fölötte iskolai rajztábla, a másodiknál már szivacs sincs és a zöld táblát ugyanakkora fehér fényfolt helyettesíti. Csap egyik mosdókagylón sincs, tehát a táblát a nedves szivaccsal letörölni ugyanannyira nem lehet, mint magunkat meglátni benne, ha netán fürdőszobai tükörnek értelmeznénk a tábla négyszögét. A második esetben a sötét árnyképünk megjelenhet ugyan a folt- tükörben, de már nincs mit, és mivel letörölni sem. Várnai szembesít valamivel, amivel nem tudok mit kezdeni. Hasonlóképp a „Cím nélkül” és a „Felhő” számítógép-szalagból, illetve magnószalagból szőtt két szövésével sem, mert azon kívül, hogy az egyik négyzetes, a másik felhőforma sötét folt, és jobb felől „kirojtosodik” belőlük valami esőféle, nem tudom értelmezni őket sem esztétikailag, sem gondolatilag. A „Filofónia” című hanginstallációtól, amelyben két szimmetrikus magnetofonból felfutó, majd visszajutó magnószalag végtelen körforgásából, zajaiból és térbeli rajzolatából kellene valamit kiéreznem, ugyancsak nem kapok semmit.

A „Ventilláció” című térbeli látvány: egy térben függő lepedőre vetítik ugyanannak a méretű lepedőnek gyűrött és ventillátorral meglebegtetett képét, tehát a körbe járható nyugalom és mozgás a pszeudo pszeudója akar lenni. Elnézést, de maradok inkább Pauer Gyulánál!

„Planéták”. Ez a 2010-i alkotás egy sötét terem falaira vetített, különböző méretű fénykarikákat jelent, amelyekben mindig ugyanazt a két, egymás tördelő kezet látjuk más-más méretben. Látványos, nekem a régi némafilmet juttatja eszembe, amelyben Verne hőseinek kilőtt ágyúlövedéke a Hold szemébe fúródik, vagy hogy aggódó töprengéssel kell az űrkutatás elébe néznünk, de nem hiszem, hogy alkotójuk ezt akarta volna belőlem kihozni.

A „Nagymező utca” fényinstallációjának lényege, hogy a hatalmas falat kitölti a projektorokból többszörösen felvetített, „utcazajjal” kísért fotó, amelyet a látogató léptei kicsit megrezgetnek, ezzel szétesővé teszik, megváltoztatják a képet, falra vetődő árnyaik pedig maguk is beledolgoznak a látványba, részeseivé válnak a műnek. Műnek? Ahogy a reklám mondja: „Hát, ti tudjátok.”

Az első művészi élmények a következő teremben érnek, mert amit eddig láttam, nem fogott meg. Egy videoinstalláción eső hull a szépen fotografált, pocsolyás földre, de az egységes képet fekete foltok szeplőzik be, melyeken nem jut át a látvány. „Emlékezetkiesés”. Szép, szellemes, ötletes, elgondolkoztató. Hasonlóképp tetszett a „Tavirózsák” installáció, amelyben kábelekkel és drótokkal felfüggesztett kilenc elemlámpa fénye vetül a földre, térbeli tárgyi tekergőzéseivel, és síkbeli fényfoltjaival érzékeltetve a címbeli növényt. A „Könyv” fénydoboza mintha röntgenképét adná egy nyitott könyvnek – ebben is érzem a humor határait súroló azt a látásmódot, ami Várnai munkáinak nem egyszer szerencsés kísérője. Az „Empátia” fényét felvetítő, majd tükörrel a szőnyeg- és talajdarabra újra visszavetítő installációjában is érzem a gondolatot.

A legnagyobb terem egyik harmadában a művész olyan tárgyi képeket helyezett el, ahol a szemet leköti, megcsalja az elsődleges látvány, mert a játékos üzenet épp a köztes hiányokban van elrejtve. Olyan ez, mint azok a játékos rajzok, ahol a szemet át kell fókuszálni, hogy a fekete, vagy fehér részek mást és mást adjanak ki. A falon ruhadarabok látszólag öncélú térbeli elrendezésének elsődleges képéből egy idő után jön elő a fehér fal „üzenete”, az AURA cím. Egy kis, alacsonyra helyezett fürdőszobapolcon mindenféle fa, műanyag, papír, vaslemez, szivacsdarabok zagyvalékából a VAKVILÁG szó olvasható ki, ha szemünk (mint a Braille-írást az ujjbegyek) végigtapogatja. E sorozatnak legrégibb terméke az 1989-i MINTHA, ami a műteremben összesöpört porból olvasható össze. Várnai szereti „inger-dússá” tenni az ingerszegény tárgyakat, ha játszani kezd velük.

A „Természetes előrejelzés” és a „Családfa” úgy tükrözteti a valóságot és az illúziót, hogy mindkét képen rendezett, de számunkra megfejthetetlen jelek üzenik: a lényeg, a világ objektív megismerése nem lehetséges. „A Nagy Bumm” elvileg a világ keletkezését (vagy végét) jelentő ősrobbanást asszociáltatja, de a látvány, nekem ennek ellentmond. Egy búgócsigának, vagy űr-csészealjnak fotografált igénytelen mennyezeti lámpabúra „lebeg” egy üres, homályosra exponált fotel fölött. Mit kell ebből értenem? Hogy úgysem történik semmi, még ha felgyullad a fény, akkor sem? A „Stalker” I és II. képeken tájban, illetve épületbelsőben lebegő, a környezettől idegen tárgyak, illetve fényfolt lebegnek, számomra öncélúan. Végül a „Magic” című video-animáción a szaporodó ujjak látványát már csak viccként fogom fel. Valóban: a patak ugyanaz, de mégse ugyanabba a vízbe lépett Várnai Gyula és e sorok szerzője.