Az újságíró archívumából: 1989 nyara – „sub rosa”

Mi történt volna, ha? Ezzel a formulával a valós történelem Kádár János és a nevével fémjelzett korszak esetében sem tud mit kezdeni. Ami jottányit sem változtat a történész örök feladatán, hogy tudományos alapossággal és módszerekkel a feltárható tények és összefüggések mélyére ásson, majd pedig elemezzen minden adatot és értelmes következtetést. Ugyanakkor senki jogát sem korlátozza abban, hogy úgy vélekedjék bármiről, ami történt, s bárkiről, aki a történelem alakításában bárhol, bármikor, bármilyen szerepet vállalt, miként azt esze, ismeretei, tapasztalatai és meggyőződése diktálják.

Magam is élek ezzel a joggal. Újságírói hivatásom következtében azok közé számíthatom magamat, akik évtizedeken keresztül sokszor látták, hallották viszonylag közelről hivatalos szereplésein, nem kevésszer fél nyilvános alkalmakkor, s esetenként ennél szűkebb környezetben is. Mindezek a hivatásbeli kötelezettségek közben szerzett élmények együtt szolgáltatták a tényeket számomra ahhoz, hogy sok évvel a halála után, és egy más korszakban is, legjellegzetesebb tulakdonságainak egyikeként tekintsem töprengésekből kitörni talán álmában sem képes magába zártságát, politikusi, sőt – lelke mélyén – csaknem teljes emberi magányosságát.

Számomra az a bizonyos megrendítő utolsó beszéde is azt bizonyította: kísérletei kudarcot vallottak, hogy kitörjön az élet és önmaga által együtt teremtett ördögi "kaukázusi krétakörből". Bár néha éreztem, hogy próbálkozott a számára lehetetlennel. Humorából is – Boldizsár Ivántól kölcsönözve az azóta közhasználatúvá vált kifejezést – kihallottam olykor a keser-édességet.

A 70-es évek közepén, például, Gödöllőn, agrárszakemberek előtt, egy amolyan fél nyilvános beszélgetésen találta azt mondani, ismert szemhunyorítós módján: "Ma már olykor azt hiszem, én vagyok az egyetlen ember az országban, aki számára nem volt világos minden pillanatban minden, ami 1956. október 23-án estétől történt..."

Egyébként: amikor ez a – ma jól tudjuk – mennyire súlyos mondata  elhangzott, már túl volt a hatvanadik évén, sokat vitatott lemondási kezdeményezésén és annak elutasításán. Tény: logikusnak tetszik, hogy amikor – bármilyen okból is – felvetődött benne a lemondás gondolata, az a Kremlben nem kelthetett igazi örömet. Mert aligha számított ott kedvencnek, ráadásul 1972-ben még ő volt a legfiatalabb a testvérinek nevezett országok első emberei között. Akkor hát a többieknek is követniök kellene a távozásban Kádárt?

Sajátos "kádársága" rámköszönt akkor is, amikor egyik berlini látogatásán (1976–81 között a Magyar Távirati Iroda tudósítójaként ott dolgoztam) tolmácsa "magyar körben" (már amennyire lehetett bárhol is a jól ismert lehallgató-hálózat miatt) az Erich Honeckerrel lezajlott aznapi találkozóra emlékeztette. Németek számára köztudott volt az NDK akkori első emberének éles hangszíne, ami – finoman szólva – gyakran zavarta a hallgatóságát. Ezúttal a nemzetközileg is elismert, kiváló tolmács-diplomata esett áldozatul ennek a sipítozó dialektussal kevert előadásmódnak, s utólag mentegetődzött: "Sajnos, nem mindig tudtam megérteni Honecker elvtársat".  Amire Kádár így felelt: "Nem az a baj, hogy maga nem értette őt, hanem az, hogy én sem. Már eleve azt sem, hogy egyátalán mit akar. De nem lepődtem meg, többnyire így jártam az elődjével, Walter Ulbrichttal is".

Csak azért, hogy az értés-megértés témájánál maradjak: a 80-as évek  második felében viszont mintha egy másik politikust ő maga nem akart vagy nem tudott már megérteni.

Azt a politikust Mihail Gorbacsovnak hívták. És arról ismert, hogy pár év alatt megváltoztatta a világot, megdöntötte azt, ami hosszú évtizedekig öröknek és megingathatatlannak számított.