Gesztus és hagyomány – táncrendgyűjteménnyel gyarapodott az Iparművészeti Múzeum

Martonék azon kevesek közé tartoznak, akik – a már említett polgári erény kifejezéseképpen – százszor inkább adnak a köznek, mint egyszer is kérnének, követelnének. Éltük alkonyát azzal (is) aranyozzák, hogy a ma már unikumnak számító, tetszetős és gondosan míves kivitelű ereklyéket – ahelyett, hogy áruba bocsátották volna régiségkereskedőknél – az utókor okulására és gyönyörűségére mindannyiunk kincsévé tették.

Amikor azt tudakolták a 81 esztendős adományozótól, Marton úrtól, hogy mit kér cserébe a pompás miniatűr műremekekért, alighanem sokak megdöbbenésére ezt válaszolta: néhány névjegyet. Olyant, amelyre azt nyomtatták a neve alá foglalkozásként, hogy „táncrendgyűjtő“.

Hogy kezdődött a gyűjtés, e különleges alkotások iránti vonzalom? A meglátni és megszeretni érzés sarkallta a folytatásra – mondta el Marton úr a krónikásnak. Még azt sem állíthatja, hogy „szakmai ártalom“, bár dolgos évtizedeiben többször is megcsapta a gyűjtemények, múzeumok jellegzetes levegője…

Mi is a táncrend? Nos, ebből élő bemutatót is kaphatott a mai múzeumi délután népes közönsége a Garabonciás Művészeti Iskola növendékeinek békebeli, a 19.–20. század fordulójának társasági életét fölidéző táncbemutatója által is. Meg aztán a múzeológus-történész ismertetőjéből, amelynek lényege: a táncrend díszes, notesz formájú miniatűr programfüzet volt, amelyhez parányi ceruza is tartozott, hogy a táncok – pl. a csárdás, keringő, lengyelke, négyes vagy a tipegő – felsorolása mellé bejegyezhesse a nevét az a gavallér, akinek a hölgy a táncot odaígéri. A táncrend része volt egy kis zsinórón függő akasztó is, mellyel a hölgy ruhájához vagy legyezőjéhez lehetett rögzíteni. Az apró ceruzát kapocs rögzítette. A bálba érkező hölgyek általában a bejáratnál, tálcára rendezve vehették át a táncrendet, – esetenként az ünnepi vacsora menükártyája mellé tették, – vagy már a bál megrendezése előtt átadták, elküldték a nekik. Az első fennmaradt táncrend egy bécsi jogászbálról származik, az 1830-as évekből, Magyarországon az 1840-es évektől tudunk táncrendekről.

A bálok igazi virágkorukat az Osztrák–Magyar Monarchia korszakában élték, amikor egymást érték a táncmulatságok a farsangi időszakban. Bécs, a császárváros forgataga mellett nem maradt el Buda és Pest pezsgő társadalmi élete sem. Az előkelő udvari bálok mellett szinte minden foglalkozási csoportnak, egyesületnek, úri kaszinónak megvolt a maga bálja, éppúgy a fővárosban, mint vidéken. Az évad a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött. Utána következett a technikus bál, majd szépen sorban a többi – általában mindegyik jótékony célú volt. A farsangot a bohém, jelmezes művészbál zárta.

Hogyan készültek a táncrendek? A 19. század utolsó harmadában és a század fordulóján díszműiparosok, könyvkötők, ötvösök hada foglalkozott táncrendek készítésével. Többnyire jelezték alkotásaikat, így tudunk számos alkotóról, aki Budapest belvárosában készített táncrendeket: Marton Alajos (az Infovilág kérdésére kiderült, a mai délután „hőse“, az adományozó Marton Árpád csak névrokona), Morzsányi József volt a legnevesebb. Az 1880–90-es években a mesterek versengtek egymással, túlszárnyalva egymást merész ötletekkel, kimeríthetetlen fantáziával. A táncrendek formája igen változatos.

Számos mesterség összefogásával készült egy-egy táncrend, hiszen a tenyérbe illeszkedő miniatűröket, a táncrendeket a legkülönfélébb anyagokból, bámulatos technikai ügyességgel készítették. Csupán töredékük készült papírból; ötvösművű remekek, zománcmunkák, bőrből, selyemből, bársonyból, fából készült alkotások is találhatók közöttük. A táncrendek szellemesen kapcsolódnak a megrendezett bál jellegéhez; finoman utalnak a bált rendező társadalmi rétegre, gyakorta annak foglalkozásához, tevékenységéhez kötődnek – hacsak emblémaszerűen is. Egy-egy kis tárggyal jelzik a bál jellegére: technikus bálra repülő-makett, jogászbálra apró Corpus Juris (törvénykönyv) stb.

Gyűjtemények már alig-alig vannak táncrendekből, a komplett táncrend-gyűjtemény pedig igen ritka. Marton Árpád és neje gyűjteménye átfogja a Monarchia időszakát, s a két világháború közötti korszakból is ad ízelítőt. Változatos darabok vannak a kollekcióban, olyanok, melyek nem találhatók meg közgyűjteményben. Egyrészt a korabeli szokások, a bálok története, a társadalmi élet sokszínűsége bontakozik ki a táncrendek segítségével, másrészt a korabeli divatos táncokat ismerhetjük meg belőlük, valamint a kézművesség és ízlés finom változásait követhetjük nyomon.

A bécsi Dorothaeum aukciós ház tavaszi aukcióin rendszeresen szerepelnek a Monarchia, a császárváros udvari báljainak báli emlékei, táncrendjei. Nagyobb gyűjtemények Bécsben, Hamburgban, Braunschweigben közgyűjteményekben és német magángyűjtők tulajdonában vannak. Az interneten elérhető az amerikai Dance Card Museum, melynek anyagában magyar alkotások is fellelhetők.

A mai eseményre jelentette meg a Tandem Stúdió a finoman míves és könyvritkaságnak is számító Anno-sorozatában a Tánczrendek című kötetet. Épp olyan jó szívvel ajánlható, mint a Marton-féle adománygyűjtemény megtekintése az Iparművészeti Múzeumban.

A krónikás csupán egy „apróságra“ kíváncsi:
Jelent-e/jelenik-e meg a már elkezdődött idei báli idényre táncrend Magyarországon? Kedves-szép hagyomány folytatódnék sok évtizedes kényszerű szünet után…

Címkék