Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. december 15. Az év 349. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737805. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából: A viszonzatlan bizalom ára

Az újságíró archívumából: A viszonzatlan bizalom ára
Kulcsár László

Az alábbi jegyzethez aligha szükséges magyarázat. Megjelent a Magyar Hírlap 1989. augusztus 25-i (pénteki) számában. A Magyarországra irányuló keletnémet exodus már a csúcspontjához közelített, és senki sem tudta pontosan, hogy mit dönt a magyar kormány az országba érkező, ám innen az NDK-ba visszatérni nem szándékozó tízezrekkel. Gorbacsov Moszkvája Budapestre bízta a döntést, Honeckerék Berlinből már-már tüzet okádtak a Németh Miklós által vezetett magyar kabinetre, miközben Horn Gyula és az általa irányított külügyi tárca tárgyalt és kereste a lehető legeurópaibb megoldást.

Miért ez a tömeges menekülés a Német Demokratikus Köztársaságból? Kezdetben azzal igyekeztek magyarázni az ottani illetékesek, hogy a nyugati tömegtájékoztatási szervek megtévesztik az NDK-állampolgárokat, mi több, némelyek már nyíltan disszidálásra szólítják föl őket, tippeket adnak nekik: utazzatok Magyarországra, ott tárva-nyitva a határ előttetek Nyugat felé. De aztán kiderült, hogy azt a határt is őrzik, és az érvényes okmányok nélkül távozni szándékozók legnagyobb részét – naponta sok százat – feltartóztatják, és fölkérik: forduljon vissza az ország belseje felé.

Miért ez a tömeges exodus? Elvégre egy rossz szavuk sem lehet az NDK állampolgárainak: a szocialista országokat tekintve, náluk a legmagasabb az életszínvonal, az árak stabilak, nincsenek munkanélküliek, koldusok, elesettek, az állami gondoskodás át- meg átszövi az élet minden területét, jelen van az állampolgár munkahelyén, otthonában egyaránt. A hivatalos bejelentés szerint, jövőre megszűnik a lakáshiány Németország keleti felén, ahol – ugyancsak naponta olvasható a lapokban, hallható a rádióban és televízióban – a népgazdaság és a szociálpolitika mindennél erősebb egységet képez, a nép javát szolgálja.

Szabad egy ilyen idilli világnak hátat fordítani? Ez már a boldogok szigete a gazdasági gondoktól, reformkínoktól, átalakulási próbálkozásoktól, peresztrojkától, nyilvánosságtól, és a még nagyobb demokráciától szenvedő, áremelkedésektől, inflációtól, lakáshiánytól, AIDS-veszélytől, bűnözéstől sújtott néhány kelet-európai országhoz képest.

Miért áldozzák föl nem kevés szorgalommal, lemondással megszerzett anyagi biztonságukat, otthonukat, az autót? Elvégre a Wartburgot viszonylag olcsón, 32 ezer márkáért meg is veheti az állampolgár; ez a pénz csupán 32 havi keresete, és ráér összegyűjteni, átlagosan 15 esztendeje van rá. Miért fordít hátat az országnak, amelyben született, felnőtté vált a villanyszerelő, a közgazdász, az orvos, a tanár, az akadémikus? Miért nem jó a fiatalnak, középkorúnak, ha csak a boltok és a vendéglők bejárata előtt kell sorban állniuk, és nem a munkaközvetítő hivatalnokok íróasztala előtt?! Tulajdonképpen köszönettel tartoznának ezek a másfelé kacsingatók mindazoknak, akik még gondolkodnak is helyettük, nem kevés elméleti-ideológiai erőfeszítésekkel megteremtik „az embert tekintő változatlanság” általuk legtökéletesebbnek tartott rendszerét. A kereteket, amelyeket egymást 90 fokos szögben találkozó vonalak alkotnak.

Nehéz megérteni (tájszólása miatt) azt a neubrandenburgi fodrásznőt, aki nem érti meg: azért nem utazhat Nyugatra, mert kiutazása nem esik egybe az államérdekekkel. Megértem viszont a kamionsofőrt, aki azért mondott le illetékesek előtt írásban egy ugyancsak német hivatalos nyelvű országban élő szüleihez és két testvéréhez fűződő rokoni kapcsolatairól, mert így megnyílt előtte a világ. Bár ő nem a Kaufhalléban vásárolja a banánt, most mégis úgy határozott: neveletlen gyermekeinek és tudatlan feleségének is megmutatja a kíméletlen valóságot, amiről mindeddig csak mesélni volt érkezése, hadd képedjenek el ők is, mennyire más is lehet a világ! Csodálkozik a fogtechnikusnő, aki két piciny gyerekével jött Magyarországra  „nyaralni”, miért nem akarom fölfogni: annak ellenére is szeretne összeköltözni fiainak apjával, ha eddig kétszer is elutasították kitelepülési kérelmét. Igaz, az apa nem Plovdivban, hanem egy másik vásárvárosban él.

Háromgyerekes drezdai orvos–tanár házaspárral vitatkozom, amikor kiderül: „testületileg” mind az öten szeretnének „megpattanni”. Képesek lennének mindent, otthont, munkahelyet, rokonokat, barátokat az Elba mellett hagyni? Ne tekintsen bennünket hazaáruló disszidensjelölteknek – mondják szelíden. Mi az NDK-ban nőttünk föl, ennek az országnak szenteltük minden erőnket, tudásunkat, gyerekeinket. Tehát: abszolút bizalommal vagyunk (így, jelen időben!) iránta, csupán tőle, a hatalom állítólag választott tisztségviselőitől és hivatalnokaitól nem kapunk viszonzásul bizalmat. Hiába kérelmeztük: hadd utazzunk Görögországba, Itáliába a szabadságunk idején, hogy a valóságban is láthassuk, megmutathassuk gyerekeinknek az európai történelem emlékeit, nem kaptunk útlevelet. Pedig visszajönnénk! Mondja, milyen államvezetés az, amelyik nem képes megbízni polgáraiban még negyven esztendő múltán sem?!

Nordhauseni kétgyerekes lakatos–óvónő házaspár kapcsolódik a beszélgetésbe: elegünk van a fenyegetéssel fölérő kijelentésből, hogy a berlini fal akár ötven-száz évig is állhat még! Mondja, meddig lehet bezárva élni?! Igaz, átmehetünk a csehekhez, meghívás alapján a lengyelekhez, kiutazási engedély birtokában eljöhetünk Magyarországra. De meddig?! Nagyon nehéz hinni az ígéretekben, amelyeket egy látványosan fogalmazott „érvvel” bármelyik pillanatban visszavonhatnak – „a mi érdekünkben, a mi nevünkben”. Azt hiszik a magyarok, azt hiszi a világ, hogy mi, NDK-polgárok helyeseljük a román vezér rémuralmát, az egy ember bölcsességének tulajdonított észak-koreai „hatalmas sikereket”, a pekingi tömegmészárlást, a prágai tüntetés szétverését? Ki nem tudja, hogy mindez egy régi, elavult, szocialistának nem nevezhető rend védelmét, átmentését szolgálja!

Történelem–német szakos egyetemista lány szólal meg a lélegzetvételnyi csöndet kihasználva: mondja, meddig lehet egy népet kiskorú gyerekként kezelni?! Hát valóban bennünket kell leváltani?

Ha jól emlékszem, egy élő és egy már elhunyt NDK-beli német is fogalmazott hasonlóképpen. Igaz, Heym is, Brecht is túl volt a húszas évein . ..

(A szerző megjegyzése: ha bárki valakivel is azonosítaná a cikkben megnyilatkozók személyét, az téved! Nem csupán ennyien vannak.)