Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma vasárnap van, 2019. december 15. Az év 349. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 737805. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Az újságíró archívumából (kulisszatitkokkal): Kádár–Ceausescu-találkozó, 1977

Az újságíró archívumából (kulisszatitkokkal): Kádár–Ceausescu-találkozó, 1977
Farkas József György

A magyar–román kapcsolatok történetében különös és emlékezetes helyet foglal el az 1977-i debrecen–nagyváradi csúcstalálkozó. Az esemény 15. évfordulójára a Népszabadság meginterjúvolta a téma egyik legjobb ismerőjét, Roska Istvánt, aki a találkozó idején külügyminiszter-helyettesként kiemelt szerepet játszott a két pártvezető, Kádár János és Nicolae Ceaușescu megbeszéléseinek előkészítésében és lebonyolításában. A rendszerváltás után, 1992. június 13-án a legnagyobb példányszámú magyar napilap hétvégi mellékletében már szóba kerülhettek mindaddig ismeretlen részletek is. A nagytapasztalatú magyar diplomata megállapításai több mint negyedszázad elteltével sem veszítettek érvényességükből… (A nyitó képet Balogh P. László [MTI] készítette.)

A politikában csak az eredményeket díjazzák Magyarország és Románia viszonya Trianon óta megkülönböztetett helyet foglal el a magyar külpolitikában. Kö­zös határunk nyilvánvalóvá teszi poli­tikai, gazdasági, kulturális egymásra­utaltságunkat. Kapcsolatunkban kü­lönleges szerepet játszik a nemzetiségi kérdés, amelynek helyes kezelése összekötő tényező lehetne. Mindezek­ből természetes módon az következne, hogy országaink jó szomszédként, ba­ráti szálakkal összefűzve, tartalmas és gyümölcsöző együttműködésben élje­nek egymás mellett. Sajnos, a ma­gyar–román kapcsolatok múltja, jelene és – a mai állapotokból ítélve egy ideig még – a jövője sem felel meg a szomszédságunkból és az egymásra utaltságunkból adódó lehetőségeknek és követelményeknek. Ennek okait több nézőpontból és bő terjedelemben lehetne boncolgatni. Most azonban csak arra vállalkozhatom, hogy közreadjam sze­mélyes tapasztalataim és emlékeim egy részét, amelyeket nagyjából a het­venes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig a Külügyminisztérium­ban szereztem, a magyar–román kap­csolatok gondozása közben. Ezen belül egy tizenöt évvel ezelőtti, de a magyar – no meg, gondolom, a román – diplo­mácia számára sokáig emlékezetes eseménynek, Kádár János és Nicolae Ceaușescu 1977. június 15–16-i deb­receni–nagyváradi találkozójának háttér-körülményeit szeretném felidézni. Próbálkozásom talán adalékokkal szolgálhat a korábbi időszak alapos, objektív feldolgozásához, amelyben helyet kap az akkori magyar külpoliti­ka értékelése is.

A hetvenes és a nyolcvanas években a magyar külpolitika világos és jól kö­vethető koncepciót igyekezett érvé­nyesíteni a magyar–román kapcsola­tokban, olyant, amely megfelelt mind a kor realitásainak, mind az akkor már érvényesülő helsinki hatásnak. Ennek lényege a következő volt: az ál­talános magyar érdekek szolgálatában jó viszony elérése Romániával is, eh­hez a kölcsönös érdekeken és előnyö­kön alapuló széles körű politikai, gaz­dasági és kulturális együttműködés a két ország között. A koncepció azzal számolt, hogy ebben a keretben növe­kedhet a lehetőség a romániai magyar­ság jogainak és érdekeinek védelmére, törekvéseinek támogatására. Szem előtt tartotta azt is, hogy Magyarország nem kerülhet újból olyan elszigeteltségbe, mint a két világháború között, a kisantant államok szorításában. Más szóval, minden szomszédunkkal jó viszonyra törekedtünk.

A korabeli román külpolitikai kon­cepció Magyarország irányában más célokat követett. Országaink együtt­működéséről a románok pompázatos megfogalmazásban a legszebbeket hangoztatták. Amikor azonban tettek­re – konkrét megállapodások megköté­sére – került volna sor, már nem vol­tak igazán partnerek. Csupán a gazda­sági együttműködésben tapasztalhat­tunk készséget a konkrét megállapo­dásokra. A politikai és a kulturális kapcsolatok ügyeiben falba ütköz­tünk. E területek voltak ugyanis azok, ahol nem kerülhették el a nyílt vitát és állásfoglalást a nemzetiségi kérdésről. Márpedig a románok ezt kizárólagos belügyüknek tekintették, és már a kér­déskör említését is sértésnek vették. Ilyenkor azután hosszú és emelkedett szónoklatokat tartottak a testvéri ba­rátságról, a kölcsönös tiszteletről, a belügyeikbe való beavatkozás elfogad­hatatlanságáról és más efféléről. Az volt a személyes benyomásom, hogy a románok valójában a feszültségekben voltak érdekeltek országaink viszo­nyában. Nem kis erőfeszítésre és ön­megtartóztatásra volt szükség, hogy ne sétáljunk be utcájukba. Ugyanis min­den feszültséggel terhes időszak arra volt jó nekik, hogy szűkítsék kapcsolatainkat és tovább szorítsák a prést a romániai magyarokra. Nem hiszem, hogy tévednék: a román külpolitika Magyarország irányában mindenek­előtt a nacionalizmusból, Nagy-Románia eszméjéből táplálkozott. Úgy tű­nik, ez nem sokat változott.

*

Az 1977-i debreceni–nagyváradi találkozót a kényszer szülte. A romá­nok kitartó nyomást gyakoroltak Ma­gyarországra, hogy viszonozhassák a magyar párt- és a kormányküldöttség 1972-i bukaresti látogatását. (Csak­hogy ez a bukaresti találkozó nagy csalódás volt számunkra. Ott ugyanis csak egy lényegi eredmény született: a két miniszterelnök aláírta a 20 évre szóló Barátsági Együttműködési és Kölcsönös Segítségnyújtási Szerző­dést.) A kétoldalú kapcsolatok tartalmi kérdéseiben, a nemzetiség érdekeit szolgáló együttműködésben fikarcnyit sem tudtunk előre lépni. Kádár János – közvetve a románoknak címezve – azzal példálózhatott, hogy milyen mó­don oldottuk meg a hazánkban élő nemzetiségek jogegyenlőségét és ho­gyan kívánjuk bővíteni jogaikat. Ceaușescu viszont jottányit sem engedett „a nemzetiségre való tekintet nélkül” formulából. Ugyanakkor Romániában egyre szaporodtak a magyarság jogait és érdekeit súlyosan sértő intézkedé­sek és hivatalos megnyilvánulások. A magyar vezetésnek választania kellett. Belemegy-e abba, hogy Budapesten fogadja a Ceaușescu és felesége vezette román küldöttséget (amelyet ha már meghívtunk, teljes protokollal kell fo­gadni) vagy egyszerűen elzárkózik egy ilyen találkozó elől és ezzel lemond a románok befolyásolásának még a lehe­tőségéről is. Közbeeső megoldásként vetődött fel a pártvezetők határ menti találkozójának gondolata. Mivel ez párttalálkozóként megszabadult a protokolláris kötöttségektől és külsőségektől, nyíltabb és őszintébb tárgya-lásokhoz nyújtott lehetőségeket, és az esetleges kudarc is könnyebben kezelhetőnek látszott. Nem mondhatom, hogy a magyar javaslat kitörő lelkesedést keltett volna ki román partnereinknél, de végül is belementek. Igaz, hogy az előkészítés során ez alkalommal is mindent megtettek a találkozó külsőségeinek „feltupírozásáért", demonstratív jellegének erősítéséért. Magyar részről udvariasan, de következetesen elhárítottuk e törekvéseket.

A magyar felkészülés konkrét eredményekre irányult. El kellett érni egy megállapodást főkonzulátusok megnyitására; el kellett érni egy olyan közös állásfoglalást a románokkal, amelyben kölcsönösen elismerjük nemzetiségeink létét, továbbá azt, hogy a nemzetiségek kapcsolataink tényezői, és nem elválasztó, hanem összekötő szerepet kell betölteniük; el kellett érni egy olyan közös dokumentumot, amelyben összefoglaljuk valamennyi közös teendőnket.

A felkészülés idején ismételten külön foglalkoztunk a kolozsvári főkonzulátus ügyével. A korábban megkötött kétoldalú konzuli egyezményben már szerepelt a konzulátusok megnyitásának lehetősége. A megvalósításra irányuló magyar szándék azonban mindig zátonyra futott. Ebben, sajnos, mi magunk is hibásak voltunk. Valakik, valamikor, valamiért elfogadtattak egy olyan álláspontot, hogy Magyarországnak csak Budapesten van lehetősége diplomáciai vagy konzuli képviseletet fogadni. Ez megkötötte kezünket, és nemcsak a kolozsvári fő-konzulátus ügyében. A románok és többi partnereink minden alkalommal egyetlen válasszal söpörték le konzulátusok létesítésére irányuló javaslatainkat: készek fontolóra venni a magyar javaslatot, ha a viszonosság alapján, nekik is lehetőség nyílik Budapesten kívül más magyarországi városban konzuli képviseletet nyitni. Végül a Külügyminisztérium kérésére ez a hazai „belső álláspont” hatályon kívül került.

*

Az előkészítő tárgyalások 1977. június elején kezdődtek Debrecenben. Átadtuk a magyar közleménytervezetet azzal, hogy nemcsak a véleménycserékre számítunk, hanem konkrét megállapodásokra, amelyek méltóak lesznek az előttünk álló találkozóhoz. Említettük a kolozsvári főkonzulátus megnyitására irányuló szándékunkat, a nemzetiségi kérdést és a kétoldalú kapcsolatokkal konkrétan foglalkozó dokumentum elkészítését. A román fél elvetette a kolozsvári főkonzulátus megnyitásáról szóló tárgyalást, kitért a nemzetiségi kérdés napirendre tűzése elől. Utóbb, a kolozsvári főkonzulátusra és a románok viszonossági igényére visszatérve a magyar megállapodni készséget demonstrálva megkérdeztük: Románia mely magyar városban nyitna főkonzulátust. A némileg meglepődött román tárgyalócsoport vezetője kisebb hezitálás után Debrecent jelölte meg.

A nemzetiségi kérdésben kinyilvánított román elzárkózást érthetetlennek és elfogadhatatlannak minősítettük. Nem ultimatív módon ugyan, de érzékeltettük, hogy a nemzetiségi kérdés szerepeltetése nélkül aligha születhet tartalmas és az alkalomhoz méltó politikai közlemény a találkozóról. Szakértői szinten képtelenek voltunk megállapodni. A végén oda jutottunk, hogy a nemzetiségi kérdésről szóló szövegrészt zárójelbe tettük, ezzel a döntés kényszerét meghagytuk a két vezetőnek. A zárójeleket közvetlenül a határ menti találkozó befejezése előtt, Nagyváradon oldotta fel a két külügyi kb-titkár. Még ezen a találkozón is volt vita. Érdekességként megemlítem, hogy ebben a vitában alakult ki a nemzetiségek „híd” szerepéről szóló formula. Az eredeti szövegben az szerepelt, hogy a nemzetiségek országainkban ne elválasztó tényezők legyenek, hanem összekötő kapocs szerepét töltsék be a két ország között. A román kb-titkár az „összekötő kapocs” kifejezésbe kötött bele, mondván, hogy ez politikailag értelmezhetetlen, hiszen még a nők is összekötő kapoccsal kötik fel harisnyáikat. Ekkor ajánlottuk, hogy a nemzetiségek alkossanak hidat országaink között. Ezt végül is elfogadták.

Nehézkesen haladt a magyar–román kapcsolatok konkrét feladatait rögzítő emlékeztető szövegezése is. Alig volt olyan pontja e dokumentumnak, amelyet román javaslatra vettünk fel, és alig volt olyan, amelybe ne kötöttek volna bele. Egynek azonban megkülönböztetett figyelmet szenteltek. Ez az emlékeztető első pontja volt, és arról szólt, hogy a két ország között folytatni kell a legfelső szintű találkozók gyakorlatát, mielőbb realizálva Ceaușescu hivatalos budapesti látogatását. A románok ódzkodása az emlékeztetőben rögzített feladatoktól – az említett első pont kivételével – teljesen nyilvánvalóvá vált később, több év elmúltával, amikor azt kellett megállapítani, hogy az emlékeztető 21 pontjából csak egy, kis jóindulattal másfél teljesült.

Nehéz tárgyalások folytak a főkonzulátusok megnyitásáról szóló jegyzőkönyv megszövegezésénél. Közben folytatódott a közös közlemény egyeztetése is, amelyet akkor már nemcsak a rendelkezésre álló igen rövid idő tartott nyomás alatt, hanem egy érdekes epizód is befolyásolt. Az első tárgyalások befejeztével, a tárgyalótermet elhagyva Kádár és Ceaușescu a román vezető kezdeményezésére rövid beszélgetést folytatott, amelybe bevonták a jelenlevő két külügyminiszter-helyettest is. Arról a román elgondolásról volt szó, hogy két vezető írja alá a tárgyalásokról kiadandó közös közleményt. Kádár János a román javaslatra utalva feltette nekem a kérdést, hogy szokásos-e az ilyen közlemények aláírása? Válaszom az volt, hogy nem szokás, de legalább egyszer már előfordult. „Hol, mikor és kivel”? – volt az újabb kérdés. 1972-ben Bukarestben a románokkal – ez volt a válasz. Ezután Kádár Ceaușescuhoz fordult és közölte: „Elfogadjuk az ön javaslatát, és ha meglesz a kölcsönösen elfogadható közlemény, azt aláírjuk”. Ezután félrevont és közölte velem: – A szakértők az eddigi szellemben folytassák a közlemény egyeztetését, azzal, hogy ha nem lesz számunkra is elfogadható szöveg, nem lesz közlemény, és akkor nem lesz mit aláírnunk. Közben Ceaușescu is beszélt a román külügyminiszter-helyettessel, ő a szituációból ítélve feltehetően olyan instrukciót adott, hogy miután megállapodtak a közös közlemény aláírásáról, feltétlenül el kell érni e dokumentum megszületését. Ez az epizód megerősítette a magyar tárgyalási pozíciót, és gyengítette a románt.

Az első napi tárgyalások után este fél tizenegy körül a románok teljesen váratlanul abbahagyták a konzulátusokról készülő jegyzőkönyv szövegezését. Erre mi közöltük, hogy nincs értelme folytatni a közös közlemény egyeztetését sem, mivel ilyen helyzetben nem lesz közlemény, s ezért nekik kell vállalni a felelősséget.

A román tárgyalócsoport pánikba esett. Vezetőjük feldúlt állapotban kirohant a tárgyalóteremből és indulatosan, hangos szavakkal vonta felelősségre a román konzuli főosztály vezetőjét, amiért leállt a jegyzőkönyv szövegezésével. A munka azonnali folytatására és mielőbbi befejezésére utasította. Ezt követően visszatérése és bocsánatkérése után folytattuk a közös közlemény szövegezését. Éjfél körül a közös közlemény szövege elkészült, csupán néhány zárójeles rész várt még magasabb szintű döntésre. Megszületett a kolozsvári magyar és a debreceni román főkonzulátusok megnyitásáról szóló jegyzőkönyv is, amelyet másnap, június 16-án írtam alá kollégámmal, Oancea román külügyminiszter-helyettessel. Ezt követően a főtitkárok is ellátták kézjegyükkel az elfogadott közös közleményt, amely, ha nem is teljesen egyértelműen, tartalmazta a nemzetiségi kérdést is. A kétoldalú kapcsolatok fejlesztési feladatait rögzítő emlékeztetőt a közlemény mellékleteként fogták fel, ezért nem írták alá.

*

Ide kívánkozik a találkozó néhány érdekes epizódja is. A románok azt igényelték, hogy a két vezető a határon fogadja partnerét, más szóval ott, ahol a másik ország földjére lép. Mi elegendőnek tartottuk, hogy Debrecen, illetve Nagyvárad bejáratánál találkozzanak. A románok ezért kitalálták, hogy Ceaușescu repülőgéppel jön Nagyváradról. A rövid távolság miatt azonban az IL-18-as csak úgy érhette el azt a repülési magasságot, ahonnan biztonságosan landolni lehetett, hogy előbb jó nagy kört tett Romániában.

Külön ügy volt, hogy hol tartózkodjék a két vezető Debrecenben, illetve Nagyváradon, amikor nem tárgyal. Mi felajánlottuk a román párt főtitkárának az MSZMP megyei bizottságának vendégházát. Ezt némi fanyalgással fogadták, mert kicsik voltak a szobák. Megfelelő belső átalakítással lakosztályt alakítottunk ki. Kádár János a debreceni Kohászüdülőben kapott egy hálószobát és egy munkaszobát. Nagyváradon a románok a püspöki palotát vették igénybe Ceaușescu szállásának. Rohammunkával teljes egészében felújították, azzal, hogy Kádár János is ott kap majd egy emeletet. Ő azonban nem szerette az ilyen társbérletet, ezért megbízta a szakértői csoportot, hogy udvarias formában térjen ki az együttlakás elől és érje el, hogy őt másutt helyezzék el. Ez megtörtént.

Érdekesen alakult a főtitkári tárgyalás. Ceaușescu egy háromkilós dossziéval ült a tárgyalóasztalhoz. Kádár is elővette a szivarzsebből kis cetlijét: a tárgyalási témavázlatot, amelyet gyöngybetűivel maga állított össze. Be kell vallanom, hogy nem becsülte túl nagyra a külügyben összeállított témavázlatokat. Elolvasta ugyan és követte a vázát meg az előzetes állásfoglalásokat, de mint gyakran mondta, abból csak azt tudja meg, hogy mit nem kell elmondania. Volt ebben némi kajánkodás is, de el kell ismerni, hogy jogos kritika is. Az ilyen magas szintű tárgyalások úgy kezdődtek, hogy a küldöttségvezetők udvariasságból egymásnak ajánlgatták fel az elsőséget. Debrecenben is ez történt. Ceaușescu nagy tömegű iratával jobban járt volna, ha elsőként felolvassa, amit mondani akart. Ő azonban ellenkezett, és így Kádár kezdett. Összefogottan és tömören ismertette a magyar álláspontot és átadta a szót román partnerének. Mivel a másodiknak szóló rendszerint reagál a partnernek, Ceaușescu állandóan keresgélt a papírrengetegben, hogy megtalálja azt a lapot, ahol a román álláspontot megfogalmazták számára. Kínos és hosszúra sikeredett válasz kerekedett ki ebből, meglehetősen ideges előadásban. Lehet, hogy a román külügy sem tudott jobb tárgyalási témavázlatot készíteni?!

*

A kolozsvári magyar és a debreceni román főkonzulátus megnyitása szabad utat kapott – gondoltuk mi. Ám csaknem három év telt el, amíg megnyílhatott a kolozsvári magyar főkonzulátus és (az első időszakban egy szálloda három szobájában) megkezdhette működését. Mi akkor magától értetődőnek tartottuk, hogy főkonzulátusunk a Kolozsvár Rakovita utca 16. szám alatti magyar tulajdonú házban kezdje meg működését. (1955-ig ott volt a második világháború után létesített magyar útlevélhivatal.) Egy ideig úgy látszott, hogy a románok készek elfogadni érveinket a tulajdonvitában, és megkezdték a négyemeletes, mintegy 16 lakásos ház kiürítését. Már csak egy-két lakó maradt, amikor visszatértek eredeti álláspontjukhoz és elzárkóztak attól, hogy a Rakovita utca 16-ban kezdje meg működését a magyar főkonzulátus. Felajánlottak azonban egy leromlott állapotban levő villaépületet főkonzulátusnak. Kénytelenek voltunk azt elfogadni, magyar kivitelezőkkel rendbe hozatni. Mivel az idő egyre csak múlott, már nem tudtunk várni a kijelölt villaépület teljes felújításáig, hanem kitűztük a románokkal egyeztetve a főkonzulátus megnyitásának dátumát, és mivel az épület még nem volt teljesen kész, szállodában indítottuk el a konzuli tevékenységet. Mindezzel párhuzamosan mindent megtettünk, hogy Debrecenben biztosítsuk a román főkonzulátus megnyitásának feltételeit. Az egyetem környékén felajánlottunk egy villaépületet. A románok nem fogadták el, mert sokallották a felújítás és az átalakítás költségeit. Felajánlottunk más megoldásokat is és a végén két lakótelepi lakást választottak a románok konzuli hivatalnak. 1980 decemberében a román főkonzulátus is megnyílt Debrecenben. A jól kivehető román időhúzás mindnyájunkat irritált, tudtuk azonban, hogy a bukaresti magatartás hátterében komoly ellenérdekeltség húzódik meg és azt is le kell küzdenünk.

Nem kis meglepetés ért bennünket, amikor mindezek ellenére a románok egyoldalúan 1985 végén bezárták debreceni főkonzulátusukat. Akik akkor közvetlenebbül foglalkoztak a magyar–román kapcsolatok ügyeivel, nemcsak érezték, hanem tudták is, hogy a következő lépés a kolozsvári főkonzulátus felszámolása lesz. Ebben a körben felelevenedett egy régi vicc, hogy mi is úgy járunk, mint a hajdani bíróság, amely egy apa- és anyagyilkos ügyét tárgyalta. A vádlott az utolsó szó jogán kérte: tekintse a bíróság enyhítő körülménynek, hogy apátlan-anyátlan árva áll előttük.

Nem egészen így történt. A románok alkalomra vártak, amikor a magyarokra háríthatták a felelősséget kolozsvári főkonzulátusunk bezárásáért. Ehhez az 1988. júniusi, a falurombolás elleni budapesti tüntetést használták fel ürügyként, hiszen másnap beszüntették kolozsvári képviseletünk működését, méghozzá szokatlanul durva módon: 48 órát adva a teljes felszámolásra és a magyar kiküldöttek távozására.

*

A magyar–román viszony a változások ellenére ma sem nevezhető rózsásnak. Pedig valóban olyan új helyzet jött létre, amelyben merőben másak a feltételek. Új koncepció, új megközelítés lenne szükséges. Sajnos, nem látok olyan jeleket, hogy az illetékesek elszánták volna magukat a magyar–román kapcsolatok átfogó elemzésére a mai realitások talaján. Enélkül pedig nehezen határozható meg, mit tegyünk, hogy javuljon és ne romoljon tovább országaink viszonya. Meggyőződésem szerint ez általános nemzeti érdek, beleértve a Romániában élő magyarság érdekeit is. Nem mondhatunk le az aktív és megfontolt külpolitikai és diplomáciai tevékenységről. Nem vezet messzire az eseti reagálás, a rögtönzés, az egyoldalúság és még a jószándék sem, ha nem hoz érzékelhető javulást országaink viszonyában. A politikában egyébként sem a szándékokat díjazzák és tartják számon, hanem kizárólag az eredményeket.