„Robi” naplója – osztrákok is megértik

Hivatását (is) teljesítendő jelentette meg a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány a mostanáig minden bizonnyal csak nagyon kevesek által ismert orosházi-szegedi Robicsek György (1908–86) naplóját, a vészkorszak történéseinek az egyik példásan hiteles leírását.

Előre kell bocsátani: bár gettóba kényszerítették őt és családtagjait, ismerőseit, aztán meg bezsuppolták a már-már haldokló édesanyjával, súlyosan beteg apjával együtt az auschwitzi vagonba, az utolsó pillanatban, mielőtt a szerelvény átlépte volna a határt, megváltoztatták a vonat úti célját…

Rózsika 1943-ban – "Robi" neki írta a naplóját.

Mindez történt a magyar vidéki zsidóság deportálásának a csúcsidőszakában, 1944 júniusában. Az akkor 36 esztendős Robicsek György (jobb oldali kép) naplója is akkoriban datálódik, és szerfölött pontos leírása a történteknek még akkor is, ha az első bejegyzés dátuma 1944. július 6., helyszíne pedig a Bécstől nem messzi helység, Strasshof bei Wien, az utolsó pedig a csaknem napra pontosan egy év elteltével bekövetkezett felszabadulás perceiben íródott a csehországi Theresienstadtban.

Hihetetlen szerencséjüknek köszönhetően élhették túl a deportálást azok a százak, akikkel a naplóírót és társait szállító szerelvény útja a Harmadik Birodalom tartományának számító Ausztriában ért véget.

Elöljáróban mindenképpen ide kell írni, hogy Robicsek György naplójának sajtó alá rendezéséért dr. Szarka Lajost, a Holokauszt Emlékközpont történészét illeti a köszönet. A keményfedeles, sok-sok eredeti képpel illusztrált kötet további nagy értéke, hogy kétnyelvű! Megjelenését az Immánuel Magyar–Izraeli Baráti Társaság támogatta és az ausztriai Brand-Nagelberg mezőváros fordíttatta németre, a nyomtatást pedig Julius Miko szponzorálta.   

Előszavában a szerkesztő leírja, hogy Robicsek György naplója „ceruzával teleírt, 143 kisméretű, különálló füzetlapból áll, amelyet férje elhunyta után a felesége őrzött a 2014­-ben bekövetkezett haláláig”. A naplót és a vele együtt írt, 44 oldalas élelmezési füzetet a lányuk 2016 júniusában a Holokauszt Emlékközpontnak adományozta.

Dr. Szarka Lajos közlése szerint a Robicsek-napló az ausztriai kényszermunka eddig nem ismert fejezetét, az alt­nagelbergi üveggyárban végzett kényszermunkát mutatja be.

Szerzője részletesen tárgyalja a munka­ és életkörülményeket, az élelmezési viszonyokat (Robicsek György volt a tábor élelmezési vezetője), a gyári munkásokkal, főnökökkel, a helyi lakosokkal való kapcsolatok jellegét.

Őszintén beszámol a foglyok közötti súrlódásokról, veszekedésekről, a mindennapi élet árnyoldalairól.

A holokauszt kutatói a megmondhatói annak, hogy hány feljegyzés, napló, irodalmi mű és vers született (és semmisült meg, kallódott el) a vészkorszak idején – kezdve a talán legismertebbel, Anne Frank naplójával, és a számunkra legbecsesebbel, Radnóti Miklós Eclogáival…

Robicsek György, aki az idén lett volna 110 esztendős, nem volt sem író, sem költő. Csupán egy abból a jó 600 ezer magyar állampolgárból, akit a király nélküli királyság szélsőségesen jobboldali, nacionalista-fasiszta többségű törvényhozása, Horthy Miklós és kormánya kiszolgáltatott a hitleri Harmadik Birodalomnak, és akinek csak a kicsiny töredéke térhetett vissza testileg és lelkileg meggyötörve a hazájába. – Robicsek tehát nem volt író, ám a tényekhez mindvégig ragaszkodó, hiteles krónikás és szerelmes férfi annál inkább. A napló személyes műfaj, ekként senki se csodálkozzék, hogy ekként kezdődik (a kifosztással – a szerk.):

„Neked írom drága Rózsikám, majd elolvasod, hogy mi zsidók milyen viszontagságokon mentünk keresztül főleg addig, amíg rendes gyárba nem kerültünk, majd egészen addig, amíg sikerült hazakerülnünk…

…Ma este (az első bejegyzés kelte 1944. július 6. – a szerk.) 10 órakor lesz 3 hete amikor gettóbeli házparancsnokunk felvert álmunkból, hogy reggel 6 órára legyünk összecsomagolva 50 kg-os csomaggal… Pénteken (VI. 16-­án) még nem, de szombaton (17­-én) már reánk került a sor és mentünk a hitközség nagytermébe, ahol átkutatták holmijainkat és sok szükséges ruházati dolgainktól, valamint összes pénzünktől könnyítettek meg bennünket. Elvettek tőlünk 1 nehéz gyapjú vállkendőt, az én esőköpenyem, pyjamám, 3 alsó nadrágom, 1 ingem, ceruzám, töltőtollam, 2 törülközőt, 2 szalvettát. Anyusnak egy flanel ruháját, 4­5 darab szappant, 5 szelet csokoládét, az összes W.C. papirost, a Tőled kapott aprópénztárcát és hármunktól összesen cca. 2000­ pengőt készpénzben. Anyusnak a vizsgáló szerv meghagyta a jegy gyűrűjét azzal, hogy látja, hogy egy beteg asszony, akinek ez az érték még bármikor jól fog jönni...

…A Cserzy Mihály utcai téglagyár szárítóhelyiségeiben helyeztek el cca 8000 zsidót Szeged, Kiskunhalas, Vásárhely, Makó, Szentes és Bácsalmásról. Eső alkalmával agyagos sárban, szárazság idején porban nem volt hiány. A fekhelyünk sima földön volt és természetesen örökös piszok fedett bennünket, ami ellen védekezni alig állt módunkban, mert a 8000 ember vízellátását napokon keresztül egy lajttal, majd később még egy vízhordó autóval látták el. Egy előnye volt a téglagyárnak, hogy kezdtek naponként egyszer enni adni és megkaptuk a napi kenyéradagunkat. Minden juttatásért (élelem, víz) órákig kellett sort állanunk.

Innen 3 turnusban utaztatták el az összes zsidókat… Június 24-én szombaton indult az első csoport – állítólag Kassára –, 11 órára csomagokkal felszerelve kellett gyülekezni az udvaron... Néhány perc múlva elérkezett a felkészülés ideje, szólok Anyuskámnak, vegye fel a kabátját, álljon fel a székről. Reám néz, nem válaszol. Szólok megint, erre érthetetlen szavakat motyog. Láttam, valami baj van, ordítottam orvosért, jött is azonnal kettő. Nem tulajdonítottak különösebben nagy bajt, hideg borogatást tettek a fejére. Kis idő múlva sem javult az állapota, másik orvost hívtam, aki kisebb fokú agyvérzést állapított meg…”

A korszakot kevésbé vagy egyáltalán nem ismerők számára nagyszerű, a lehetőség szerint minden tényre és eseményre kitérő tanulmányt írt Szarka Lajos történész, a kötet szerkesztője. Szita Szabolcs professzor, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója pedig az ausztriai Strasshofban folytatott személyes kutatásait vázolta föl azzal a megjegyzéssel, hogy bár a helyiek szégyenükben évtizedekig tagadták a náluk és környékükön történteket, végre leomlott a hallgatás fala és fölszabadult az emlékezet, amelynek méltó eredménye az elhurcolt magyar állampolgárok emlékműve. A lelkiismeretet megtisztítani hivatott tényközlés egyik gesztusa a Robicsek-napló németre fordítása és kiadása.

A kötetet elolvasásra – sőt, iskolai tananyagnak is – ajánló nem kívánja, nem is tudná a naplóban rögzített részleteket fölsorolni. Egyet azonban mindenképpen le kell szögezni: az osztrák átlagember, mindenekelőtt a vidéki lakosság nagy többsége rokonszenvvel viseltetett az elhurcolt magyar zsidók iránt, igyekezett a rabszolgának szánt nőket és férfiakat – a gyerekkorúaktól az aggastyánokig – humánusan fogadni, embernek tekinteni, és szerény lehetőségei szerint megvédeni a mindenütt jelen lévő szadista szélsőségesektől.

Robicsek György naplója ennek is bizonyítéka, kiemelkedően értékes adaléka a máig föl nem tárt történelemnek.