A régi Budapest – a helyzet változatlan?

Már a kötet címlapját illusztráló fotó is sejteti, hogy a főváros jóval korábbi időszakát idézik föl Féja Géza szocióriportjai. A könyvolvasók elsősorban a Viharsarok című falukutató munkájáról ismerik a szerzőt, azonban a Noran Libro gondozásában most megjelent 200 oldalas kiadvány tanúsítja, hogy nemcsak a parasztság sorsa foglalkoztatta. Fia, Féja Endre válogatta és szerkesztette A régi Budapest szövegeit, amelyek néhány  stiláris korrekciót leszámítva betűhíven kerültek be a kötetbe. (Nyító képünk forrása: Pinterest)

Egyetemi tanulmányai után, az 1920-as évek közepétől, másfél évtizedig tanárként dolgozott Féja Géza – előbb Esztergomban, majd 1933-tól Pesterzsébeten. Megismerkedett a bejáró bányász- és proletárgyerekek, a kiskeresetű vagy nincstelen, munkanélküli családok kilátástalan életével. Később bejárta az egész országot, és főként a (nagyrészt Békés megyei) Viharsarok valóságának lett alapos ismerője. Az erről szóló szociológiai művéért 1939-ben felfüggesztették állásából; attól kezdődően írói, publicisztikai munkásságából élt.

Féja éles ítélőképességgel ismerte föl, hogy a húszas években a társadalom első számú kisemmizettjei a földnélküli, zsellérsorba kényszerített parasztok. De – mint írta – nem szabad megfeledkezni a városról sem, amely „éppen olyan reformra szorul, mint a falvak és a puszták népi élete”.

Műfaját tekintve A régi Budapest több mint hatvan írása városszociográfiai publicisztika. A legkorábbi művek 1934/35-ös keltezésűek, és zömmel a Magyarország című napilapban jelentek meg. Az ország 1944-i német megszállása előtt néhány héttel Féja azon kesereg, hogy seregnyi utcát „neveztek el olyan nagyságokról, akikről a következő nemzedék nem tud semmit”. Miközben Juhász Gyuláról vagy Ady Endréről nem szívesen keresztelnek el köztereket. Ötletszerűen neveznek el utcákat, különösebb magyarázat nélkül. Pedig „nem bánnánk még azt sem, ha megváltozatnák némelyik utca nevét, de csakis a hozzá fűződő lényeges magyar történelmi hagyomány értelmében”.

Féja 1945-től 1956-ig Békéscsabán könyvtároskodott, majd ismét fővárosi lakos lett. A válogatás végére bekerült mutatóba néhány írása az 1970-es évekből is, de az olvasót elsősorban a két emberöltővel azelőtti látlelet fogja meg. Megannyi ismerős, részben máig megoldatlan probléma! Sorban állás a zsúfolt orvosi rendelő várójában, az oktatásügy kérdőjelei, a drága albérlet, az akadozó tömegközlekedés okozta nehézségek, a hivatal, a bürokrácia képtelen és abszurd packázásai stb.

Budafoki barlanglakások ma talán már nincsenek, de a témák többsége változatlanul aktuális. A fiatalok halogatják az esküvőt, mert nincs hol lakniuk, de az egybekeltek is inkább egykéznek, lehetőleg minél kevesebb gyereket vállalnak. A főváros demográfiai helyzete sem jobb a vidékinél, miközben azért pozitív fejleményekről is hírt adhat az újságíró. Ipariskolákkal, szakközépiskolákkal gyarapodik Budapest a harmincas években, és valóságos divattá válik a munkások körében a művelődés; a korábbi olvasmányok (ponyvák) lecserélése értékes irodalmi művekre.

Lehet tehát örülni is, mert épül-szépül a főváros, de egyre több a hivalkodó, „kacsalábon forgó kastély”, ahelyett hogy a rászorulókat látnák el „olcsó, komfortos lakásokkal. Ez a jövendő lakáspolitikája” – írja Féja 1942-ben. Közben gyűlnek a háborús árnyak, a nyilas propaganda zavarkelése, agymosása is egyre számottevőbb, ám a városszociográfia alapos művelője bizakodik. Talán a háború után majd sok minden kisimul, átalakul; a Deák Ferenc-i rosszul begombolt mellényt újragombolják…

Érdemes elolvasni (nemcsak a fővárosiaknak) A régi Budapest-et, emlékezni a régmúlt időkre – és összevetni a jelennel. Ma is vannak elszánt környezet- és városvédők, akik küzdenek a kivágásra ítélt fákért, az ormótlan, pazarló beruházások és a kilakoltatások ellen, a hajléktalanok túlélésért. A Magyarország felfedezése sorozatban sok értékes és alapos szociográfiai mű látott napvilágot, de mintha Budapest mindmáig mostohagyerek maradt volna. Féja Géza könyve – posztumusz – törlesztett valamit az adósságból.