Zsidónak lenni természetes állapot

Márkus Sándor, a Szombathelyi Zsidó Hitközség elnöke tartott előadást „Zsidónak lenni…” címmel az őszi zsidó szabadegyetem legutóbbi rendezvényén, a Bernstein Béla Kulturális Központban. „A címben lévő három pontnak jelentősége van, ide bárki, bármit beilleszthet, én folytatásként azt választottam, hogy «zsidónak lenni egy életre kaland». Ehhez vissza kell menni a múltba, megérteni a jelent és vázolni a jövőt” – mondta előadása kezdetén a hitközség elnöke. (A nyitó képen a szombathelyi zsinagóga egy régi képeslapon.)

1944 májusában 4228 szombathelyi és a megye városaiban, falvaiban élő zsidó vallású magyar embert zsúfoltak a nácik és magyar kiszolgálóik gettóba, majd július elején Auschwitzba deportálták őket, ahonnan mindössze 178-an tértek vissza. A meggyilkoltak között 613 gyerek is volt, éppen annyi, ahány isteni rendelet, zsidó parancsolat (tarjag micvósz) van, emlékeztetett meghatottan Márkus Sándor (bal oldali kép). A visszatérők nemcsak fizikailag meggyötört, de lélekben is megtört, beteg emberek voltak, életük végéig sem tudták kiheverni az átélt borzalmakat. A maroknyi hazatérőből heten 1930 után születtek, egy egész korosztály nem jött haza, és ez nagymértékben meghatározta Szombathelyen a további zsidóéletet.

Az antiszemitizmus 1956-ban ismét felütötte fejét, ezért félelmükben sokan kivándoroltak, örökre elhagyták szülőföldjüket: a forradalom után mindössze 74 zsidó vallású ember maradt a városban.

Nehéz volt az itt maradottak élete… Hiába kaptak gyerekkorukban zsidó nevelést, hiába élték meg a zsidóság összes szépségét, jóságát, szembekerültek önmagukkal: nem értették, nem tudták feldolgozni azt a tényt, hogyan történhetett meg a soá, szörnyűség, hogy engedhette meg isten és a társadalom 600 ezer magyar, és Európában 6 millió ember halálát.

Kevés nő tért vissza a haláltáborokból, ezért egyre több vegyes házasság köttetett, ami tovább gyengítette-gyérítette a zsidó önazonosságot, a lehetőséget, hogy a hitközségben a zsidó vallás törvényei szerint éljenek. Nem tudtak már többé úgy élni, mint a háború előtt, amikor 2400 zsidó vallású ember volt Szombathelyen, és aki kivétel nélkül rengeteget tett a város fejlődéséért.

Márkus Sándor, a hitközség elnöke szomorúan szólt arról, hogy az ő korosztálya megörökölte a haláltáborok borzalmainak hatását, úgy érezték, félnivalójuk van, sokak szerint „egy zsidó ember mindig az árnyékban menjen, ne a napon, mert az jót nem szül”, és ez a szorongás máig munkál bennük, bár mindent megtesznek azért, hogy a következő nemzedék már ne ismerje ezt az érzést.

Szívesen jártak ide, a hitközség épületébe, az akkori „kultúrba”, ahol mindenki szerette és megbecsülte a háború után született első generációs gyerekeket, mert ők jelentették a jövőt. Az öregek, a „hiteles emberek” olyan életet tartottak itt fenn, ami csak maguk között zajlott: megtartották a zsidó élethez elengedhetetlen nagy ünnepeket, bár nem olyan vallási előírások szerint, mint a háború előtt… Ám sajnos, bezárkóztak, nem engedték be a külvilágot.

A rendszerváltást követően Lakatos Jánosnak, a hitközség volt elnökének sok mindent sikerült megváltoztatnia: visszakapták az öregek házát, és a zsidó elemi iskola épületét is, ami nagyon jó hatással volt az igazságérzetükre. Elkezdődött az addiginál jobb zsidóélet, az öregek, akik még tudtak imádkozni, tórát olvasni és ismerték a héber nyelvet, fenn tudták tartani a hit gyakorlását.

Lakatos János két ciklus után lemondott, a hiteles öregek is elmentek lassan, egymás után, és veszélybe sodródott a szombathelyi zsidó hitközség léte: ebben az időszakban választották meg Márkus Sándort elnöknek. Elérkezett az idő, amikor választania kellett a jövőt illetően a zsidó közösségnek, amelynek tagjait már csak a közös múlt, a hagyomány tisztelete tartotta össze, ami persze nagyon fontos, de önmagában kevés.

Elhatározták, hogy nyitnak a külvilág felé, feloldják a zártságot, hogy visszatérhessenek a vasi főváros polgárságába. Döntésüket tettek követték: eladták az öregek házát, felújították a hitközség épületét, hogy becsábítsák falai közé a külvilágot. Úgy gondolták, ezzel még nem adják fel identitásukat, viszont meg akarták mutatni a városnak a színes zsidóságukat, nemcsak sok ezer esztendős vallásukat, kultúrájukat, hanem az évezredek alatt elért eredményeiket is, hogy ezzel is gazdagítsák a várost.

Kialakítottak az épületben egy kis helytörténeti kiállítást, ahol a látogatók – köztük nagyon sok iskola diákjai – megnézhetik azokat az emléktárgyakat, amelyek még megmaradtak a régi időkből. A kiállítás után a zsinagógába beszélgetésre invitálják az érdeklődőket.

A város anyagi segítségével sikerült felújítani az egykori zsidó elemi iskola épületét, ahol Kelbert Krisztina történésszel közösen megalkották a „Szemtől szemben” kiállítást, emléket állítva az elhurcolt és meggyilkolt 2416 szombathelyi zsidónak; a kiállítás hivatott örök időkre megőrizni a mártírok, Szombathely elveszett zsidóságának emlékét.

„Nem a borzalmakat kell megmutatni, azon már túl kell lépni. Azt kell bemutatnunk a kiállított fotókkal, dokumentumokkal, hogy ugyanolyan emberek éltek itt a városban, mint a többiek, csak egy «hibájuk» volt, hogy zsidónak születtek és ezért az életükkel fizettek” – jelentette ki a hitközség elnöke.

Márkus Sándor büszkén említette meg a már évek óta sikeresen működő szabadegyetemet, amelynek értékes és érdekes előadásait szívesen látogatják zsidók és nem zsidók, a város kultúrát szerető és igénylő polgárai. A zsinagógában minden péntek este megtartják a szombatváró imát, amin bárki részt vehet, aki igaz szándékkal jön hozzájuk.

„Tudunk és akarunk is zsidóként élni, mindent megteszünk azért, hogy fenntartsuk zsidóságunkat. Nekünk az a fontos, hogy a mát úgy éljük meg, hogy benne legyen a múltunk és vele a jövőnk is” – fejezte be előadását a szombathelyi zsidó hitközség elnöke.