De mi jön ezután?

Tarka ruhadomb a színpadon, régmúlt divatdarabok és újabbak, egyszerű szövetből készültek és csillogó selymek, használtak, kiselejtezettek és tán egy-egy újabb is, amelyek közt izgatottan turkálva választja ki mindenki a neki tetszőt, boldogan illegeti magát benne. A boldogság szállt le a színes kacatok képében. Közben szól a zene, kenyérsütő versenyről tájékoztat a hangosbemondó – színes az új világ, színes, akárcsak a halomnyi rongy. Az Örkény Színház a Secondhand – szovjetűdök című előadását játssza.

A különleges színpadi kollázs Szvetlana Alekszijevics írásainak négy kötete – az Elhordott múltjaink, a Csernobili ima, a Fiúk cinkkoporsóban, a Nők a tűzvonalban – alapján az Örkény Színház művészeinek és a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak közös munkájából született. A fehérorosz írónő az elmúlt évtizedekben bejárta a Szovjetuniót, majd utódállamait, és interjúkat készített olyan emberekkel, akik részesei voltak a szovjet életnek, a szürke egyszerűek, és akik élvezték „dicsfényét”, utóbb szemtanúi lettek a birodalom széthullásainak, a helyszínen élték át a csernobili katasztrófát, katonák voltak az afganisztáni háborúban. Sokat megélt, sokat látott emberekkel beszélgetett, a legkülönbözőbb látásmóddal, életfelfogással találkozott. Valószínűleg volt, aki őszintén beszélt, mások szívesebben hallgatták el, amit tudtak, vagy talán csak sejtettek. Ki-ki helyzete, hite, elszántsága, vérmérséklete szerint szólalt meg. Akadt, aki utóbb letagadta, hogy azt mondta volna, amit az írónő hangszalagra rögzített. Lám, a félelem nem múlt el, sőt a halvány reményteli idő után úgy látszik, erősödött. Egyéni sorsok és tragédiák elevenednek meg, áldozatokról és bűnösökről mesélnek az interjúalanyok. A kommunista birodalom életének és széthullásának részesei, szemtanúi ők. Van, aki emlékezni akar, beszélni arról is, ami számára szép volt ugyan, de másnak ocsmány. Van, aki inkább feledne, amnéziába burkolózna. Ki temetné, ki visszasírja a letűnt időt, amelyet ha nem is szeretett, de megszokott. Traumák, gyötrelmek itt is, ott is. Talán a tarka ruhák, a másodkézből kapott rongyok egy pillanatra feledtetni tudják a múltat, színesíteni képesek a jelent. De meddig? És valóban elég lenne egy csinos „rongy”?

A dramaturg Gábor Sára, a rendező Bagossy László és Kovács D. Dániel, a rendezőhallgató Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi, Walters Lili és a társulat szövegválogatása rendkívüli érzékenységgel érti és érezteti az írónő szavait, amikor arról beszélt, a valóság úgy vonzotta, mint a mágnes, meggyötörte és megbűvölte. Ez a gyötrelem és bűvölet jelenik meg ebben a látszólag lazán összefont, mégis nagyon sűrű szövetű előadásban, ahogy az egymásra feleltetett etűdök megmutatják az elmúlt korszak máig élő jellemvonásait, nem kívánják feledtetni hazugságait, rettenetes titkait, embert próbáló helyzeteit, láttatják a tönkretetteket, a testileg és lelkileg megnyomorítottakat, és azokat is, akik az új időben nem találják magukat, ezért aztán vágyakozva néznek visszafelé.

Nők, férfiak, fiatalok és idősek, gyermekek szemén keresztül a jelenből láttatja a múltat az Örkény Színház előadása, amely mély empátiával, jól értelmezve úgy vezet végig a történeteken, hogy egyre jobban érezzük, az egyéni sorsokból nemcsak a múlt fakad ki elemi erővel, hanem ott van a mélyén a kelet-európai dráma, mindannyiunk tragédiája, az elfecsérelt esély. Egy új, élhető és méltó világ elkótyavetyélt lehetősége, amely ennek a gondolatiságában, hangsúlyaiban és hangulatában erős előadásnak a láttán egyértelmű.  

Bagossy Levente díszlettervező és Ignjatovic Kristina jelmeztervező metaforikus színpadán, Kákonyi Árpád a szellemiséget és a hangulatot egyaránt pontosan érzékeltető zenei kíséretével következnek egymásra a vallomások a múltról és bennük a jelenről. Az emlékezések pontos és szigorú válogatásából és egymás mellé helyezéséből áll össze az előadás gondolati világának egysége. A sok szereplőt mozgató, látványos képek közé ékelődnek azok a nagymonológok, amelyek a létező, majd posztkommunista világ alappilléreit jelzik. Asszonyok mesélnek. Az örökre elvhű, Sztálint imádó, és katonaruháját büszkén viselő híradósnő alakjában Pogány Judit teremt a múltat nosztalgiával szemlélő, pontos alakot. Ellentéte az új világ igazi sarja, a világot felsőbbrendűséggel fogadó, kizárólag angol üzleti szavakkal dobálózó, hangos és magamutogató, magánéleti csődjét menedzseri sikereivel palástoló üzletasszony, akit Csákányi Eszter játszik egyszerre nevetséges iróniával és fájdalmasan. Bíró Kriszta és Zsigmond Emőke a jelen riadalmáról, a terrorról vall drámaian a metrórobbantás idejéből. És még egy fejkendős asszony, Znamenák István színészi remeklése: az anya, aki Afganisztánban, az internacionalizmus, a testvériség jegyében meghalt fiát siratja.

És történeteiket mondják a férfiak is. Nemcsak a sok fiatal életet követelő afganisztáni háborúban jártak, a testileg, lelkileg összetörtek, megnyomorítottak, de az apa is, aki megtanulta, hogy a társadalomnak hősök kellenek. Epres Attila döbbenetes erővel játssza az embert, aki fiait bármi áron, hősnek, ha kell, így halálraítéltnek neveli. A történet szálai Csernobilba is elvisznek. Polgár Csabáé az operatőr monológja. Csöndesen, tépelődve rakja egymás mellé a szavakat, lélegzetelállító, amikor rádöbben az igazságra, nem elég a kamerában nézni, a valóságot akkor látja meg, ha nem csak a gépen át szemléli a világot. Nem kevésbé katartikus Csuja Imre kisembere, aki az alkalmazkodást, a fegyelmet érzékelteti. Ő az, aki egy ajtóért visszamegy a katasztrófa sújtotta városba, és nem hiszi, hogy is hihetné, hogy majd ez a sugárzó ajtó lesz sugárfertőzött fia ravatala. És még egy történet az atomkatasztrófáról, Vajda Milán mondja a súlyosan fertőzött állatokat elpusztítani kényszerülő férfi történetét.

Az Örkény Színház előadása azonban nemcsak ezekben a kiemelt nagymonológokban tekint vissza az időben. A jelenből nézi a közelmúltat, a glasznoszty és a peresztrojka pillanatait éppúgy, mint a változásokat érdeklődéssel és riadalommal megélők gesztusait. Testközelbe hozza a kétely és reménykedés idejét, és érzékelteti azt is, újra eluralkodik a félelem. Talán még nem is értik, alig sejtik, akik benne élnek, hiszen mások az előjelek, még átláthatatlanabb a szövevény, de mintha visszafordult volna az idő, ismét diadalmaskodik a hatalom nyers ereje. Fájdalmas, megrázó a végső kép, nincs föloldozás. Hiába minden, senki, sehol nem tanult semmiből.