Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma csütörtök van, 2024. március 28. Az év 88. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 739370. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Színházi esték: A múlt század üzenete

Színházi esték: A múlt század üzenete
Róna Katalin

Magas felütéssel kezdte az évadot a Vígszínház – Pesti Színház: a huszadik századba viszi nézőit két olyan előadással, amely erőszaktétel nélkül is túlmutathat a korán, ha a színház megtalálja azt a rendkívül kényes egyensúlyt, amely egyszerre őrzi meg a múltat, és utal a jelenre. (Bíborsziget a Pesti Színházban; Gál Bereniké felvétele.)

Rendezői szék, asztal a Pesti Színház színpada előtt máris sugallja, színház a színházban játék veszi kezdetét: Bulgakov Bíborszigete. A színháziak a lihegve érkező, ifjú író új darabjára várnak izgatottan. A következő bemutató szövegkönyvére, amit még nem olvasott senki, de máris itt a próba, közeleg a premier, és még engedélyeztetni is kell a darabot a mindenható kultúrapolitikussal, aki ráadásul másnap elutazik.  Ha nincs igen, nincs bemutató, nincs mit játszani. Így hát kezdetét veszi az őrült készülődés, díszlet-, kellékkeresgélés, próba. Ki tudja, mi van a szövegben, ki tudja, mit és hogyan kellene eljátszani. De mindez nem számít, fő, hogy a Hatalom rányomja pecsétjét.

„Mindenki az átdolgozásra!”

Bulgakov Bíborszigetét 1928-ban, a még „türelmes” időben mutatta be a moszkvai Kamara Színház. A sors iróniája, Bulgakov aligha sejthette, hogy néhány előadás után betiltják, pedig ez a darab még alig előlegezte meg a Molière-tragikomédiát, az Álszentek összeesküvését, amelyre majd maga Sztálin mondja ki a végső nemet.

A Bíborsziget kettős tükre eleinte szatírát ígér. A színházat mutatja, a dörzsölt direktort, aki egyben a rendező, aki színpadra varázsol bármit, anélkül, hogy tudná, miről szól a darab, megrendez mindent és az ellenkezőjét is, az írót, aki Verne művésznevet visel s névadója nyomán ír darabot, de ha épp hiányzik a főszereplő, akár beugrik helyette, a színészeket, a zenészeket, a műszakiakat, a kellékest, a súgót. Bulgakov a színházban mindent és mindenkit parodizál, hogy aztán mégiscsak elérkezzen ahhoz a csavarhoz, amelyben a hatalom, igaz itt még viszonylagos baráti arcát sejtetve megmutathatja magát.

Bulgakov Bíborszigete, a keretjáték és az improvizálásra is alkalmat nyújtó betétdarab a tisztviselő megérkezésének pillanatáig nevetséges, könnyedén, jól játszható szatíra, amit kétségtelenül nem kell véresen komolyan venni, ám pengeélen táncol, és tudni kell, meddig lehet elmenni a komédiázásban, mikor jön el az a pillanat, amikor a jó értelemben vett komédiázás átfordul ripacskodásba, amikor a szarkasztikus humor átlendül harsány kabarétréfába. Nos, a Pesti Színház előadásának alkotói, Hegedűs D. Géza rendező, az átdolgozók és a színészek épp ezt nem érezték meg. Miként azt sem, a színházi „áthallás” nagyon finom, érzékeny dolog, sohasem direkt, sohasem szájbarágó. Nem baj, hogy Vecsei H. Miklós, aki Elbert János fordítása alapján a társulattal együtt írta a szövegkönyvet, kanavászként kezelte a darabot. Annál nagyobb gond, hogy nem bízott az eredeti műben, nem hitte el, hogy komédiai elemeit nem érdemes körmönfont, hajuknál fogva előrángatott nevekkel, erőszakolt, szabadjára engedett ki- és beszólásokkal, hangsúlyozott, szellemeskedő üzengetésekkel frissíteni, csak igazán jól kell eljátszani, és Bulgakov egyértelmű lesz.

Ahogy nyilvánvalóan tudja ezt Fesztbaum Béla a mindenható Szavva Lukics alakjában. Sztálin-bajuszt ragasztott, a múltból jött ugyan, mégis minden idegszálunkkal érezzük, megérkezett a megmondó és ítélkező kultúrharcos, övé a döntés. Eljátssza az összevont homlokú tisztviselőt és a színésznővel incselkedőt, a színpad bűvöletében egy pillanatra megszédülő, és magát is színésznek képzelő „privátot”, a döntő pillanatban kemény ítéletet hirdetőt, aztán a „liberálisan” megenyhülőt, aki azért sejteti, most jól van így, menjen, persze csak itt, vidéken semmiképpen, de, hogy mi történik még az előadással, azt most senki nem tudja.

Kern András a tőle megszokott és bevált kesernyés humorral és némi fáradt megadással játssza az előadás megmentése végett bármire képes, itt Szenyovicsnak nevezett színigazgató–rendezőt meg a gyarmatosító brit Sir Paravant. A vezető színésznőt, a direktor és Paravan nejét Hegyi Barbara formázza nagy játékos kedvvel. Ő az, akinek az arcán legalább átsuhan a rémület Szavva Lukics dörgedelmére, az íróverésre. Orosz Ákos az író Vaszil Demagogol – senki sem értse félre, kire-mire gondol az átíró – és a provokátor Luka-Kuki szerepét kapta. A komédiázásban erős, és valószínűleg nem az ő hibája, hogy az eredeti darabban tragikus lírával átszőtt tiltakozása mintha el sem hangzana, elvész a színházi fejetlenségben. II. Megráncs a neve a szigetlakó királynak és Hatefrász a nagyobb szerepért kapálózó, magakellető színésznek, akit Borbiczki Ferenc alakít. Dengyel Iván, Csapó Krisztián, Varju Kálmán, Puzsa Patricia, Tóth András, Csiby Gergely és még sokan mások jelennek meg a „mindenki által átdolgozott” bohózatban.

Más a helyzet a Vígszínház A diktátor előadásával, Chaplin örökérvényű filmjének színpadi megfogalmazásával. Itt a teljes hűségből kibontakozó, érvényes előadásnak lehetünk tanúi.

A borbély és a Führer

Mit akar a Vígszínház? Kipróbálni, megél-e a színpadon a filmtörténet klasszikusa, működik-e a sokoldalú színpadi masinéria? Képes-e társulata tökéletesen kidolgozott technikával, mozgással, koreográfiával létrehozott színpadi bravúrra? Vezető ifjú színészének kíván újabb lehetőséget adni, hogy megmutassa, mit tud testével, lelkével, gesztussal, mimikával, átváltozással, bírja-e közben szellemi azonosulással? Vagy a majd’ nyolcvan esztendős filmben lelte föl az érvényes, mához szóló üzenetét? Biztonsági előadás-e A diktátor, mert a színháznak kételye sincs, hogy sikerszéria követi a premiert? Vagy éppen hatalmas kockázat, hiszen, ha nem sikerül, mindenki a filmet emlegeti majd, és a bukás borítékolható? A válasz nem egyszerű. A legvalószínűbb, hogy mindez külön-külön és együtt is igaz. S tény, Chaplin filmjének színpadi változata, amelyet Vecsei. H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő jegyez, különleges színházi élmény – megjelenésében és gondolkodásában is.

Dömölky Dániel felvételén ifj. Vidnyánszky Attila.

Charlie Chaplin alig néhány nappal Lengyelország lerohanása után kezdte forgatni "A nagy diktátor2-t, és mire New Yorkban bemutatták, 1940 októberében már több mint egy éve dúlt a második világháború. S bár Magyarország még nem lépett be a küzdelembe, de nyilvánvaló politikai orientáltsága révén esély sem volt arra, hogy a mozik műsorára kerüljön Chaplin alkotása. Csak a híre és ellenpropagandája jutott el. A politika és a kultúrapolitika fintora, hogy a háború befejezése után még újabb, közel harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a hazai közönség találkozhasson az akkor már filmtörténeti remekművel. Hogy addigra mennyit veszített korabeli megjelenítésének aktualitásából, az kérdés. Az azonban nem, hogy a világban magát, helyét kereső, tétova, sokszor tehetetlen kisember alakja és a mindenkori diktátor természetrajza érvényes maradt.

Antal Csaba nagyvonalú, a helyszínek gyors váltását érzékletesen idéző, a fényekkel, a világítással (Csontos Balázs munkája) hangsúlyozott színpadképe, Pusztai Judit jelmeze, Kovács Adrián zenéje, illetve zenei válogatása pontos keretet teremt az első világháború idején induló játéknak, a világ viharában csetlő-botló egyik kisember, a borbély és hasonmása, a másik kisember, a hihetetlenül gyorsan magasra ívelő pályafutású diktátor egyik pillanatban kacagtató, a másikban szívszorítóan drámai históriájának. A színpadi adaptáció, eltekintve a Brahms Magyar táncára eljátszott vészjósló borotválás előre emelésétől, szigorúan követi az eredetit a bombakeringőtől, a repülésig, a diktátor artikulálatlan halandzsa szónoklatától, a zsidóüldözések kezdetétől, a szétpukkanó földgömbjátékon és a lírai pillanatokon át az Anschluss-t megelőző Hynkel–Napaloni-találkozóig meg a szükségszerűen és hitelesen időszerűvé tett, humanista záróüzenetig. Egy álomkép még a változtatás: a korcsolyapáros a látszólag még békés Ausztriába menekült Hannával. Álom, amelyből mi már tudjuk, soha nem lehetett valóság.

Eszenyi Enikő rendezése képi látásában, és ezzel együtt a mozgás teljes rendszerében a némafilmek fekete–fehér világába helyezi vissza a játékrendet. A kisember-jelenségében a némafilmek és Modern idők mechanikus mozgású Csavargó-figuráját idézi. Körötte jól fogalmazott, végiggondolt alakok. Pontosan építi föl szerepét Wunderlich József az ügyetlenül hatalomellenes, bátorságnak híján levő, maga helyett másokat merényletre buzdító, puhány Schultz hadnagyként, Gados Béla a nagyhatalmú, ostoba katona, Herr Heringként (Göring), Lukács Sándor, mint a megfontolt Grűber úr és felesége, Igó Éva, valamint a szépre vágyó, bátor Hannaként Szilágyi Csenge. A kemény és határozott propagandaminisztert, Herr Spejzt (Goebbels) Hajduk Károly kaján hangsúlyokkal, a fanatikus, kegyetlen, az ostobákat lenéző rókalelkűséggel mutatja tisztán. Király Dániel a végletekig kiélezi a Napaloni (Mussolini) akaratos, célratörő, féktelen, erőfölénye tudatában lévő személyiségét. Úgy remekel a fergeteges komédiázásban, hogy közben minden megnyilvánulása vérfagyasztó.

A hasonmások, a kis borbély és a nagy diktátor szerepe ifj. Vidnyánszky Attiláé. A színész tökéletesen viseli a chaplini rekvizitumokat, a jellegzetes kefebajuszkától, a fekete ruhától, keménykalaptól a hatalmas, előreálló orrú fekete cipőig. Minden ízében mozgó, hol mechanikus, hol akrobatikus mozgásra késztetett testének, arcizmainak tökéletesen ura. Jól viseli a diktátori egyenruhát is, ám mindez, bár ebben az esetben nagyon fontos, elmaradhatatlan külsőség. Vidnyánszky ennél sokkal több. Ő nem csupán alkattal, fizikummal, teste és arca fölötti állandó önkontrollal bírja, hanem intellektussal, szatirikus éllel, pontosan adagolt humorral. Különleges clown, aki tudja, meddig mehet el a „futószalag emberke” a csetlés botlásban, az ugrabugrálásban, meddig „tréfás” a diktátor handabandázása, magamutogató keménykedése. S mindezt úgy, hogy játéka ne csak jól kidolgozott technika, hanem belülről fakadó jellemábrázolás legyen. Komikus pillanatai éppúgy nem nélkülözik a tragikumot, mint tragikus jelenetei a mélyben megbúvó nevetést.

Aztán egyszer csak vége a komédiának. A diktátornak nézett szökött kisembernek immár szónokolnia kell. Rémült arccal, de mégis váratlan bátorsággal és bölcsességgel, halkan, szomorúan kezdi. Keresi az első szót. Lassan rátalál. A riadt kisember hirtelen jött beszéde ez, amelyben egyszerre leplezi le magát, vádol és cselekvésre hív. Szörnyetegekről és hazugságokról szól, kapzsiságról és gyűlöletről, amely mindent megfertőz, kegyetlenségről és elnyomásról, a technikáról, amely megkönnyíti az életet és egyszerre maga alá is gyűri azt, tudásról és szeretetről, szabadságról, együttérzésről és emberségről. Ifj. Vidnyánszky úgy mondja el hitelesen az egyszerre chaplini és kortárs humanista hitvallást, hogy tekintetében, szavaiban, hangsúlyaiban benne van mindannyiunk szorongása és hite, feszültsége és vágya, félelme és reménye.