Nóra és Helga – Asszonysorsok az Orlai Produkció előadásaiban

Nőkről beszélnek az Orlai Produkció évadnyitó előadásai. Két érett asszonyról és egy fiatal lányról a tizenkilencedik század végéről és egy ifjú nőről a huszadikból. Asszonysorsok, tán az idő nem is olyan fontos, mint a lehetőség, amely fontos színészi teljesítményeket ígér.

Ibsen 1879-ben, egy a maga korában elképzelhetetlen, szokatlan kapubecsapással zárta darabját, a Nórát. Botrányos pillanat, amikor a „babaházból” kiszabadul a váratlanul magára ébredt asszony, még visszaszól valami sejtelmeset az együttélésről meg a házasságról. Valamit, ami akkortájt érthetetlen, még inkább értelmezhetetlen lehetett. A családanya távozik, odadobja életét, férjét gyermekeit. Ürességet hagyva maga mögött, és a megválaszolatlan kérdést, mi történik ezután. Mi lesz vele egyedül, mi lesz puhány, erőszakos férjével, a kicsiny gyermekekkel?

Ibsen drámáját szívesen tűzik műsorukra a színházak, jeles színésznőjüknek kedvezve a főszereppel, máskor az éppen aktuális nőkérdés zászlajára tűzve, újabban mára vetített zaklatott, morális szemszögből értelmezve. De a kérdés annak ellenére, hogy egyes előadásokban voltak sejtelmes utalások arra, Nóra egyszer csak visszatér, vagy épp arra, hogy soha nem tér vissza, mindig kérdés maradt. Egészen mostanáig, amikor Lucas Hnath írói fantáziájában megszületett a folytatás, a Nóra II. rész.

Most végre megtudjuk a feleletet, legalábbis azt, hogy milyenné lett Nóra. Mert azt a darab csak érintőlegesen beszéli el, milyen utat járt be, mielőtt visszatért tizenöt év múltán az elhagyott családi lakba. Amikor belép Szakács Györgyi egyszerre korhű és korok fölött élő kosztümremeklésében, látszik, nemcsak talpra állt, meg is találta önmagát. Egy magabiztos, elegáns asszony érkezik. Az csak lassan derül ki, mennyi bizonytalanság van még mindig a látszólagos határozottság, céltudatosság mögött. Hogy egy pillanat alatt visszafordulna, amikor úgy érzi, előkészítetlenül kell találkozni elhagyott férjével, hogy érdemes lenne közben felnőtt leányával is szót váltani. Nórából hiába lett sikeres írónő, régi közegében könnyen veszít gondosan fölépített keménységéből. Mert bizony ebben a Nórában benne van a régi agyondédelgetett „baba” éppúgy, mint a maga megteremtette népszerű írónő. Kováts Adél játéka ebben a kettősségben, a bizonytalanságban és a magabiztosságban, a riadt menekülésvágyban és az elszánt akaratban teljesedik ki. Egyszerre mutatja meg a fölsejlő múltat és a megszenvedett jelent. Pedig Nórája nincs egyszerű helyzetben, mert Lucas Hnath nem írt kevésbé tézisdrámát, mint annakidején Ibsen. E tekintetben a különbség csak az, hogy míg Ibsen tudta, milyen korról ír, milyen korhoz beszél, az amerikai színpadi szerző nehezen dönt. Valóban csak tizenöt év telt el Nóra távozása óta? Vagy száztizenöt? Netán még több?

Talán nem is lenne az idő fontos. Ezen még felül lehet emelkedni, ha halandók vagyunk félretenni, hogy a női problémák manapság aligha azonosak azokkal, amelyek a tizenkilencedik század végét, de akárcsak a huszadik bármely periódusát jellemezték. Ám, ahogy Nóra a rideg, üres párkapcsolatokról, a gyűlölt és megvetett házasságról beszél, az inkább emlékeztet egy papírízű feminista kiáltványra, mint valóságos drámára. S ez lényegében akkor sem változik, amikor lányában fölfedezi a maga ifjúkori énjét, a maga megalkuvásait, szenvedélyeit. Pedig összecsapása Emmy-vel – László Lili játssza fiatalos természetességgel –, lehetne az a pillanat, amikor igazán kiderül, mit hagyott maga mögött távozásakor, mit és milyen áron ért el, hogy a hazugságok tovább élnek. És aligha lehet megúszni a valóságos szembenézéseket. Hisz amiért visszajött, mert ne gondoljuk, hogy csupán az érdeklődés vezette, az is egy újabb hazugság, ha most már nem is az övé. De lássuk be, a többiek sem jobbak, sem Emmy, sem Torvald, akit Csankó Zoltán formáz, pontosan mutatva, hogy ez a férfi eddig alig értett meg valamit a régi históriából, talán majd ezután…, ha lenne ezután.

Ám van ennek a Galgóczy Judit rendezte Nóra II. előadásnak egy különleges figurája. Bodnár Erika játssza a dajkából anyapótlékká és házvezetőnővé avanzsált Anna Marie-t. Az asszonyt, aki saját gyermeke helyett inkább Nóra elhagyott kicsinyeivel törődött, aki fölnevelte őket, természetesen a maga világképe, értékrendje, eszményei szerint. Bodnár Erika értő és érző, megfogalmazásában Anna Marie egyik pillanatban örömmel fogadná Nórát, a másikban már küldené, örül neki, de tart is tőle, hogy újra megzavarja nyugalmukat. Egyszerre tiszteli és lenézi, csodálja és gyűlöli, a lelke mélyén talán irigyli, de megveti a sikeresnek, függetlennek, diadalmasnak látszó, ám az ő szemében mégis csak esendő nőt. Kettőse Kováts Adéllal a színpadi mű felszínessége ellenére megteremti a drámai jogfolytonosságot.

Ha Nóráról szívesen mondjuk, a színésznő jutalomjátéka, így van ez a lényegesen kevesebbet játszott Varsói melódia Helgájával is. A Moszkvában tanuló lengyel lány és a helybéli fiatalember véletlen találkozásának, szerelmének, kényszerű elválásának, majd két, későbbi találkozásának szívszorító históriája ez a színpadi mű, amelyet Leonyid Zorin 1967-ban vetett papírra. A huszadik század második felének három pillanata a három találkozás. Az évszámok meghatározók: 1947, 1957, 1967. Az első, a háborúból épp feltápászkodó világ, amelynek ahhoz már van ereje, hogy megtiltsa a szovjet állampolgárságú fiatalembernek, hogy külföldi lányt vegyen feleségül. A fiú még hősködne, de a lány retteg. Válniuk kell. Mire újra találkoznak Varsóban, már a férfiban a félsz, nem teheti, meg, hogy nem érkezik meg időben a szállodába, ahol kollégái várják. Az számít a legkevésbé, hogy mindketten házasok. Újabb évtized. Moszkva, megint mindketten szabadok, de már csak a halvány emléke maradt a húsz év előtti nagy szerelemnek, a hitnek, a vágyaknak, a sikereknek és kudarcoknak, mindannak, ami közös sorsuk volt.

Hétköznapi szerelmi história. Ha a két színészben nincs elég, az élethelyzetet, az egyéniséget megérezni és megmutatni tudó készség és fegyelem meg csipetnyi humor, játékos irónia, akár melodrámába fordulhat. A rendező, Kocsis Gergely jól tudja, hogy bármily nagy lenne a kísértés, ez nem az a darab, amit öt évtized távlatából újra kell értelmezni, esetleg politikai varázslatokkal, pszichológiai kísérletekkel közelíteni. Úgy kell eljátszani, ahogy Leonyid Zorin megírta, van elég igazsága, szépsége önmagában is, ha csak élni hagyja líráját, játékosságát, és ha őszinte az előadás, a mélyén megszólal a kor drámája. Tompos Kátya az érzelmek hullámzásából építkezik úgy, hogy közben nagyon tisztán megmutatja a félelmet, a fájdalmat, a hitet és bizonytalanságot, amelyet a kislányságát éppen levetkőzni igyekvő, majd felnőtté váló, utóbb büszke, a művészetnek mindent alárendelő asszonnyá érő Helga mindvégig magában hurcol. Tud gyengéd és konok lenni, esendő és akaratos, líraian lágy és elveszett szerelmét magába temető fölényes művész. Jó partnere Adorjáni Bálint Viktor alakjában. Szépen mutatja, hogy lesz a heves, magabiztos fiatalemberből az évtizedek során sikeres, de boldogtalan férfi.

Asszonysorsok a távoli időkből és a közei lmúltból, a mához még alig közelít a színház. Egyszer eljön annak is az ideje.