Azért a pálmafáknál is hideg van

Jobb helyeken intellektuális deficitnek hívják, ha valaki hall valamit, magyarul beszélnek körülötte, ő mégsem érti. Kocsmai környezetben egyszerűbb a helyzet, a sík hülyeség, esetleg a részegség, felmentést ad a bambán tátott szájért, nem kell tehát okosnak lenni, lehet rendelni a következő kört.

Miután színházban jártam, drámát láttam, eszmefuttatást hallgattam a házasság szörnyűségeiről, rá kellett ébrednem, hogy intellektuálisan deficites vagyok. Az ember ritkán ismeri el magáról, hogy hülye, mások évtizedeken át tudják hitelesen megjátszani, hogy soha nem hazudnak, hogy milliárdos vagyonnal is szegények, mindenkinél mindent jobban tudnak, náluk soha nincs intellektuális deficit, a hallgatóknál sincs, mert mások bölcsessége, akár az influenza bacilusa, fertőzi őket.

Igazából ez is jellemző az intellektuális deficitre, hogy az ember nem tudja, hogy hol van, és mikor. A színházat nem színházként látja, a beszédet nem egy színpadi szerző gondolataként érzékeli, a nézőtéri székben pedig képzelt világán mereng.

Persze ez a világ nem mindig volt képzelt, egykoron maga volt a valóság, és igazából ez zavarja, ez okozza intellektuális deficitjét a nézőnek, mert ő sohasem egyedül jön a színházba, az életét magával hozza, sosem adja le a ruhatárba, és ő ezzel az élettel, az emlékeivel együtt figyeli az előadást. Az ilyen néző világában a házasság olykor minden világok legjobb dolga, két ember egymásra találása az élet nagy ajándéka, a szeretet a kapcsolat velejárója, és a hiány nem a szegénység, hanem az elmúlás, amikor a másik úgy megy el, hogy többé már nem jön vissza, de gyermekeiben, a társ emlékeiben mégis ott marad.

Az ilyen, intellektuálisan deficites házastárs feszeng Lucas Hnat: Nóra 2 című drámájának nézésekor. Olyan, mint a gyomorbajos vendég, nem lehet semmivel sem kínálni, mindenre fintorog. Pedig nagyszerű a négy szereplő, és a nagyszerűségükön kívül repetát is ad, mert Kováts Adél alaphangon szép, és ez nemcsak a sminkes műve, Csankó Zoltán annyira bankár, hogy már tüntetnénk ellene, a sokadszor felfedezett Bodnár Erika fásult, mint egy ország, László Lili pedig tényleg tini, plázás, vagány, még a mobil sem hiányzik a kezéből, elhisszük neki, hogy a kor gyermeke.

A rendező, Galgóczy Judit kézben tart mindent, már amikor van mit fognia. A Nóra 2 lényegében egy irodalmi bravúr, Ibsen Nóra, olykor Babaház, drámájának szabados folytatása. Csakhogy Henrik Ibsen norvég volt, 1825-ben született, több mint százötven évvel Hnath előtt. Hnat amerikai, többnyire Floridában él, gyaníthatóan a hírnévért vállalta, hogy a fjordoktól elugrál a pálmafákig. Tiszteli ő az alapművet, a karakterek onnan építkeznek, a drámaiságot pótló unalom is inkább skandináv, mint amerikai, Hollywood hősei már lőnek, amikor a Nóra szereplői mindig a pisztolyukat keresgélik.

Ebből a mester előtt tisztelgő, de igazából a hónalját vakaró utódszövegből a fordító, Zöldi Gergely sem csinál csodát. (Máskor tett már ilyet.) Ami az eredetiben hosszadalmas, az nála is az, amire a szerző nem ad magyarázatot, arra ő sem felel (a főszereplő miért nem viszi el, amiért jött?).

A drámairodalom mindig felemlegeti, hogy amikor Ibsen Nórája először, 1879-ben becsapta maga mögött az ajtót, arra majdnem mindenki, felkapta a fejét. Most, hogy visszajött, hosszan kopogtat, és sejthető, hogy ha belép, önmegvalósításáról, a feminizmusról, és az elcseszett, házasságokról fog beszélni.

Tudom, intellektuálisan deficites vagyok, de én nem engedném be…

Lucas Hnath: Nóra 2. Fordította: Zöldi Gergely. Szereplők: Nóra – Kováts Adél, Torvald – Csankó Zoltán, Anne Marie – Bodnár Erika, Emmy - László Lili. Díszlet: Juhász Katalin, jelmez: Szakács Györgyi, a rendező munkatársa: Skrabán Judit, rendező: Galgóczy Judit, producer: Orlai Tibor. A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös előadása.