Image Image Image Image Image Image Image Image Image Image
Ma péntek van, 2024. március 29. Az év 89. napja, az időszámításunk kezdete óta eltelt 739371. nap.
Lapozzon a lap tetejére

Lap tetejére

Talán a lyuksógorság

Talán a lyuksógorság
Horváth Kálmán

Politikus fényképeket ritkán nézegetek, ha már van szabad ideje az embernek, használja értelmes dologra, de most egy felvétel bája, mondhatni varázsa megérint. Aki a földdel együtt forog, és nem a magyar közmédiából táplálkozik, az valószínűleg nem hal éhen, ráadásul azt is tudja, hogyan nevezik a világ urait, hol a hatalom, a befolyás, és kinek van akkor is tekintélye, ha éppenséggel nem Soros Györgynek hívják.

Valamit kapisgálok a közéletből, felismerem Vlagyimir Putyint lovon, Orbán Viktort focimezben, sőt az utánuk következőket is, főként, jó világításban. Tehát látom magam előtt az amerikai elnököt, a feleségét, illetve a brit miniszterelnöknőt a férjével. Ritka beszédes ez a londoni kép, pedig a rajta lévők semmit sem mondanak, jobb is így, talán most jöttek rá, hogy ilyen a világ, nekik ez jutott.

Mennék tovább, de eszembe jut, hogy néhány napja a moziban a Mamma Mia! folytatását láttam, „Sose hagyjuk abba” címmel, és a film sokkal jobban tetszett, mint ez a világhatalmi tabló. Nemcsak úgy l'art pour l'art tetszett, hanem azért mert megértettem: az életünk arra való, hogy töltsük tele boldogsággal, szép emlékekkel, és ha összejövünk, nevessünk sokat. A filmben mindenki énekel vagy táncol, amikor nincs vihar, akkor süt a nap, nem emlegetnek benne migránsokat, rasszizmust, azt fogadják el, amit a természet ad, és ezt minden lehetséges alkalommal megköszönik.

A filmnek persze van története, egy szóval el tudom mondani, szóval a film a lyuksógorság himnusza, eposza, azaz e rokonság felmagasztalója. Én szimbiózisban vagyok a tudatlanságommal, de emlékeznék, ha valahol sorszámot kaptam volna. Fiatalon úgy éltem, mint a Mount Everest megmászója, letűztem a zászlót és nem keresgéltem, hogy előttem ki taposta össze a havat, szóval nem tudom mekkora a család, és honnan számolható a rokonság.

Most a filmből rájöttem, hogy a lyuksógorok is lehetnek kellemesek, elfogadhatók, sőt, befogadhatók. Igaz, olykor migránsként viselkednek, betolakodnak, sokáig nem maradnak egy helyen, de a közös élmény, mint az iskola vagy a katonaság, összeköti őket. A Sose hagyjuk abba, címként, persze kicsit optimista, az ember tudja, hogy a kor olykor fájdalmas meglepetéseket tartogat, a lyuksógorság nem olyan, mint az unokatestvérség, hogy mindig, minden körülmények között megteremthető, az autósok ismerik ezt az érzést, ahogyan vasúti átjárónál bedöglik az a vacak, a sorompót felhúzzák, a sorban mindenki dudál, de az első autó akkor sem indul.

No, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a világ urai olyan szomorúak, mint a bedöglött kocsi vezetői. Savanyú almába haraptak, méz meg sehol. Pedig láthatták volna a filmet, a díszbemutatót Londonban tartották, senki sem akadályozhatta meg, hogy házaspáronként együtt vagy külön, megnézzék, hogy tanuljanak. Azt nem állíthatom, hogy minden bajukra a lyuksógorság az orvosság, hogy ebben a rokonságban annyira boldogok lehetnének, de ha egymásra néznek, ha ezt csak elképzelik: ne tessék azt mondani, hogy nem lenne kedvük röhögni!