Meghalt kollégánk, Aczél Endre újságíró

Életének 74. évében, kedden elhunyt Aczél Endre újságíró, televíziós műsorvezető – erősítette meg a hírt a család szerdán az MTI-nek. Aczél Endre 1944. szeptember 2-án, Budapesten született. Tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte. 1968-tól a Magyar Távirati Irodánál (MTI) dolgozott külpolitikai munkatársként, majd szerkesztőként; 1974–77-ig az MTI pekingi, majd 1981–85-ig londoni tudósítója volt.

Aczél Endre 1985-ben a Magyar Televízió munkatársa lett. Dolgozott a TV-Híradónál, majd 1985-től 1990-ig A Hét főszerkesztője volt.1990. júliustól októberig a Kurír társfőszerkesztője volt, majd 1991-ben a Hungarian Economic Review című gazdasági magazin felelős szerkesztője, továbbá a Népszabadság külső munkatársa lett. A Magyar Televízió (MTV) után a Klubrádió műsorvezetőjeként is dolgozott. Főbb művei a „Híradó-puccs", az „Amit megírhatok" és az „Acélsodrony". Aczél Endre elismerései között szerepel a Rózsa Ferenc-díj, a Szabad Sajtó-díj, a Magyar Sajtópáholy-díj, valamint a Bossányi Katalin Emlékalapítvány-díj; 2014-ben Déri János-díjat kapott.

Nem tudom eldönteni, hogy Aczél Endre halála kinek nagyobb veszteség: az újságíró-szakmának vagy a nagyközönségnek?

A szakmában csaknem mindnyájan felnéztünk rá. Gömöri Endre halála óta aligha volt a magyar külpolitikai újságírásban tájékozottabb, a világot, annak összetettségét, összefüggéseit nála jobban ismerő, mélyebben elemző, a lényeget felszínre hozó, ugyanakkor az apró, de jellemző részleteket sem felejtő publicista, mint ő.  Mi, pályatársai joggal becsültük, tiszteltük. Szinte mindent tudott, amit csak tudni lehetett.  Halálával azonban nemcsak nemcsak a külpolitikai újságírás Nagy Örege távozik körünkből. Aczél otthon volt a belpolitikában, a sportban, a zenében is. Mi, kollégái csak bámulunk: honnan tudhat ez az ember olyan sok mindent mindenről? Csak találgatni lehetett, hogy Aczél, aki a magyaron kívül négy idegen nyelven – angolul, németül, oroszul, lengyelül – beszélt, olvasott, a nap huzonnégy órája közül hányban vizslatja a netet, ismerkedik nemzetközi konferenciákról kiadott közleményekkel, csúcs- és középszintű vezetők beszédeivel, világlapok vezércikkeivel, kommentárjaival.

A nagyközönség – olvasói, nézői, hallgatói – egyik legavatottabb tájékoztatóját veszítette most el. Aczél Endre a tömegtájékoztatás minden műfajában otthon volt, a média minden területét „végigzongorázta”, méghozzá a legmagasabb színvonalon. Dolgozott tudósítóként, riporterként, műsorvezetőként, szerkesztőként, kommentátorként hírügynökségnél, napi- és hetilapnál, szakfolyóiratban, rádióban, televízióban. Eközben egyetlen pillanatra sem hagyta el bámulatos tárgyismerete, és önkiróniával átszőtt humora sem. Az idősebb nemzedék bizonyosan nem felejti, hogyan kommentálta végig a néhai Magyar Televízióban az 1989-i román forradalmat. A fiatalabbak pedig éppen az ő emlékezetüket megelőző kort ismerhették meg a Klubrádióban elhangzott, majd könyv alakban is megjelent Aczélsodronyból.

Nem ravaszkodott, nem okoskodott, mindig azt mondta, írta – objektíven, mégis szenvedélyesen –, amit valóban gondolt. És mivel egyetlen ember sem tévedhetetlen, előfordult, hogy nem volt igaza. Az úgynevezett Kiss László-ügyben például szinte biztosan. Mi több, makacs természetű ember lévén, ragaszkodott a tévedéseihez. Ehhez is. Aránytalanul méltatlan válaszként a média illetékesei akkor elfordultak tőle, 2016 májusától hosszú ideig nem közölték írásait. Ezzel azonban elsősorban nem őt, hanem az Olvasót büntették, akit megfosztottak attól a lehetőségtől, hogy megismerhessék remekbe szabott, többnyire rövid, de mindig a lényegre tapintó írásait, gondolatait.

Egy nekrológban általában feltüntetik az elhunyt díjait, kitüntetéseit. Aczél Endrének jó néhány ilyen címe, rangja volt. Mégis, úgy tűnik föl, hogy az ő esetében nincs szükség ezek sorolására. Ő – és ez magában szuperlatívusz – ACZÉL ENDRE volt. Ennél többet nemigen lehet róla mondani. És ez jelzi azt az óriási űrt is, amit távozásával maga után hagy.

Kulcsár István

A kiváló és kiemelkedően gazdag tudású újságírótól, nagyszerű kollégától az Infovilág szerkesztősége tisztelettel és megrendüléssel búcsúzik.
 

Aczél Endrétől július 26-én délután búcsúztak családtagjai, kollégái, barátai, tisztelői. A Farkasréti temetőben Rangos Katalin szerkesztő-újságíró méltatta kollégánk életútját, és köszönt el Aczél Endrétől a szakma művelőinek nevében:

Fájdalmas megtiszteltetés Aczél Endrétől elbúcsúzni.

Ráadásul zavarba ejtő, mert nemcsak arra kell figyelnem, hogy ne tegyem tönkre sírással az emlékezést, hanem mert alig tudom Bandit múlt időben emlegetni. És ahogy harminc évvel ezelőtt a Híradóban meg a Hétnél, úgy most utoljára is neki akarok megfelelni.

Egyébként a neki megfelelés vágya ambicionált bennünket, egykori Aczél-híradósokat, mert meg akartuk valósítani, amit ő elképzelt, még ha tudtuk is, hogy nem a BBC-nek dolgozunk, de neki elhittük, hogy majdnem.

Remek mérce volt, ha bejelöltük rajta magunkat, tehetségben jó, ha a derekáig értünk. Ezért aztán mindent elkövettünk, hogy menjen a munka. Ma azt mondanám, inspiráló hatása volt a környezetére, akkor úgy láttam, kihajtjuk a szívünket, hogy megfeleljünk neki.

Mert bámultuk az intellektusát, a mérhetetlen tudását és a képességét ahogy cikázik témák és információk között.

Ki ez a pasas, kérdeztem még krónikás riporterként, mikor először hallottam, hogy egy londoni tudósításában másfél mondatnyi rock and rollt kavart egy brit parlamenti aktualitáshoz. Nos, két év múlva már tőle tanultam, hogy mindig nézzek ki az ablakon, értsd, Magyarország határain túlra, mikor éppen nyakig merülök a belpolitikába. Senki sem mozgott a hazai média-parketten, aki nála jobban tudta és értette volna, éppen hol tart a világ. Más hangvételt hozott a híradózásba, kiirtotta a semmit mondást, lesöpörte a provincializmust, kiirtotta a protokollt, betolta a tényeket, értelmes riportokat várt el, és nem értelmezést. Azt megcsináltatta A HÉT-ben.

A rendszerváltás dokumentumai az ő jóvoltából mutatnák be, hogyan fordult be a kapitalizmus a Kossuth térre, ha egyszer valaki kíváncsi volna rá. Mint ahogy Aczél Endre költözött be a tévéstudióba és közvetítette végig a romániai forradalmat, élő adásban. Magyarországon addig példátlan hírfolyamban.

A halál mindig botrányos, Bandi esetében azért is, mert az élet még nagyon sokkal tartozott neki.

A szemérem sem tart vissza attól, hogy kimondjam: a legjobb újságírót temetjük, aki az elmúlt harminc évben mégis csak percekre kapta meg azt az elismerést, ami kijárt volna képességeinek.

Miközben mindenki odavolt tehetségétől, enciklopédikus műveltségétől, szintetizáló agyától, és attól, hogy publicisztikáiban a bonyolult dolgok is azonnal érthetők lettek,

a rendszerváltás utáni szabad sajtópiac elismerte és felhasználta munkásságát, ám igazi szakmai otthonra nem talált sem a televízióknál, sem a rádióknál. A Népszabadság vezető publicistájaként tisztelték és megbecsülték, de amikor a közélet egyik jelenségére rosszul reagált, kitaszították, minden fóruma megszűnt. Szerintem Aczélnak a nyilvánosság két évvel ezelőtti elvesztése már maga volt a klinikai halál, ahonnan a Népszava még képes volt visszahozni.

Maradandót kevesen alkothatnak a mi műfajunkban. A híradózás, a napilap a társadalom pillanatnyi állapotát rögzíti. Szerencsére Bandi világlátása és szellemisége örökre megmarad az Acélsodrony köteteiben, melyek minden más történelem-analízisnél érdekesebben mutatják be, milyen volt mögöttünk a 20. század. Ezt az örökséget köszönhetjük neki.

Tudtuk valamennyien, ki volt Aczél Endre, akkor is, amikor velünk volt.

Tudjuk most is, amikor az égi newsroomban szív a cigarettájába, balján Elek, jobbján Sándor Pista, velük szemben az egyik monitoron labda pattog. „Out volt” mondja Bandi, ahogy szokta..

Szervusz, Bandi. Nyugodj békében!