Az újságíró archívumából: A lipcsei címerkészítő
Nem mindennapi témát sikerült elcsípnie a nemrégiben jobb létre szenderült (a magyar „sajtószabadság” szellemében betiltott) Népszabadság egykori berlini tudósítójának, e sorok írójának. Saját archívumából bányászta elő a legnagyobb példányszámú magyar napilap 1988. április 21-i, csütörtöki kiadásában megjelent alábbi írását; fogadja szeretettel, kedves olvasó! (A képen: Bernhard Nowak munka közben.)
„Fekete Oroszlán Heraldikai Szakcsoport" – A lipcsei címerkészítő
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatalember, aki – mint a németek közül oly sokan – bélyeget gyűjtött. Negyedszázada egy liechtensteini sorozat került a kezébe, pompás címerekkel. A díszes pajzsképek annyira megragadták az akkor 19 esztendős Bernhard Nowak fantáziáját, hogy érdeklődése a filatéliától a heraldika, a címertan felé fordult. A lipcsei vasúti forgalomirányító új szenvedélyének jegyében szakkönyveket gyűjtött, levelezett.
Ez eleinte nem ment simán. Sok település elöljárója meglepődéssel vegyes gyanakvással fogadta a levelet, amelyben Nowak úr a címerük iránt érdeklődött, ha van nekik egyáltalán; így azután nem is válaszolt a kérdésre. Ahogy közeledünk a mához, úgy kezdtek oldódni a történelmi görcsök, s a német história szemléletének árnyaltabbá válásával egyre több és alaposabb válasz érkezett a fáradhatatlan Bernhard Nowak leveleire is.
Mégis talán élete végéig személyes ügye – és családja beletörődésének tárgya maradt volna a heraldika, ha az NDK televíziója 1984-ben az egyik „Ki mit tud?” műsorához nem keresett volna olyan amatőr közreműködőket, akik éppen a címerek világában járatosak. Ebben a műsorban találkoztak az országból a legvállalkozóbb heraldikusok, akik addig mit sem tudtak egymásról. Az adás után – egyébként nem is ő lett a nyertes – Bernhard Nowak egy quedlinburgi „kollégájával”, bizonyos Udo Glathéval beszélgetve arra a következtetésre jutott, hogy a dolgot folytatni kellene. Némi utánajárással, levelezéssel és a Kulturbund (a kulturális és hobbitevékenységet összehangoló NDK-beli szövetség) lipcsei szervezetének jóindulatú védnökségével hivatalosan is bejegyezték őket a Fekete Oroszlán Heraldikai Szakcsoport büszke néven. Szép címert is kanyarítottak maguknak: balra futó, piros nyelvű, fekete oroszlánjuk éppoly harciasán mereszti karmait emblémájukon, mint amilyen rátartian zárja az általuk kibocsátott okleveleket a szakcsoport latin neve: Societas Heraldica Leo Niger!
A munkaközösség negyvenhárom tagja folyamatos levelezésben áll egymással.
A levélváltások első számú indítéka egy-egy új címerigény, amelyet valamely település vagy akár magánszemély a Fekete Oroszlán tapasztalt gárdájához eljuttat, éspedig megbízatás formájában. Merthogy az NDK-ban semmi és senki nem tiltja, hogy egy magánembernek címere legyen. Ha valaki kívánja, akár rajzolhat is egyet magának.
A Fekete Oroszlán Heraldikai Szakcsoport emblémája.
De azért csak jobb szakemberhez fordulni, mert a heraldika: tudomány. Ismerni kell jól a történelmet, a földrajzot, de a hajdani nemesi családok jelképeit is. így kerülhetett például három ezüstfenyő és egy oroszlán Donndorf község nemrég elfogadott címerébe. Érdekesség a türingiai Oldisleben pajzsának alsó felén a piros–fehér csíkozás, amely a környék középkori magyar kapcsolatait jelzi, Árpád-házi Erzsébet ugyanis Wartburg várának volt az úrnője.
E pontos információkkal Bernhard Nowak látott el, miközben lipcsei lakásán bemutatott néhányat most elkészült munkái közül. A honismeret és a múltkutatás iránti növekvő érdeklődés ugyanis a címerkultusz reneszánszát hozta az Elba mentén. Mióta több megye újságjában és a National Zeitungban (a főleg iparosokat és értelmiségieket tömörítő Német Nemzeti-Demokrata Párt napilapjában) megjelent a hír a heraldikai szakcsoport megalakulásáról, egyre nagyobb számban keresik meg őket a címerre vágyó közösségek, de magánszemélyek és családok is. Az előbbiektől Nowakék bekérik a múlt jelképeire utaló esetleges információkat és az új címerre vonatkozó elképzeléseiket, majd értesítik valamennyi tagot a megbízatásról. Ezután mindenki készíthet egy tervezetet; ezeket legközelebbi találkozójukon megvitatják, és az általuk elképzelt variációkat elküldik a megrendelőknek. Azok kiválasztják a nekik legjobban imponálót, amit Nowak úr önt végső formába a rajzasztalán.
Három példányban készül a címer. Egyet kap a megrendelő, díszes, bordópiros bőrmappában. Egy marad Lipcsében, a szakcsoportnál, egyet pedig a fentebb említett Udo Glathe archivál Quedlinburgban. Ő ügyel ugyanis arra, hogy ne legyenek ismétlődések. S ez nem könnyű feladat, mert egykor német földön ötven-hatvanezer nemesi családot tartottak számon, s a települések jó része is címergazda. A berlini medve vagy a szász oroszlán közismert, de a kisebb városok, falvak jelképeiről a lakóikon kívül csak a szakember tud.
Németországban annak idején nem kellett nemesi rang ahhoz, hogy egy családnak címere lehessen. Több mint tízezer polgárfamília is a „címeresek” kategóriájába tartozott. Most is évente átlagosan tízen rendelnek címert maguknak a szakcsoporttól. Bernhard Nowak bemutatta nekem egy bizonyos Domscheit házaspár frissiben elkészült oklevelét. Az olló a textiles múltra, a liliomok pedig az ősök franciaországi eredetére utalnak. A pajzs csúcsán álló medve és a fekete–fehér–piros színek azt jelzik, hogy Domscheitékat a berliniek között kell keresni.
Nowak úr félig dicsekedve, félig panaszkodva mesélte, hogy az utóbbi hónapokban egész lavina szakadt rájuk a megrendelésekből, nyakig vannak a munkában. Egy komplett címer 330 márkát kóstál, ami az átlagos havi NDK-jövedelem csaknem harmada. Ezzel együtt megy az üzlet. Hiába, egy igazi, „történelmi” családi címer, oklevéllel, „törzskönyvezéssel” – mindössze 330 márkáért: hát nem éri meg?
