Nyelvében él a nemzet – Nyelveiben él az ember

Bár nem is olyan rég, 1994-ben készült ez a beszélgetés dr. Dálnoki-Fésűs Andrással egy folyóirat kérésére, bevallom, miután nem jegyeztem föl az eredeti kéziratra, már nem emlékszem rá, hogy pontosan hol jelent meg. De talán nem is ez a lényeg, hanem a helyenként önvallomásnak beillő mondanivaló, egy sok évtizedes tapasztalattal rendelkező, saját erejéből és szorgalmából az idegennyelv-oktatás egyik csúcsára feljutott tanár tapasztalatai, tanácsai a fontosak. Sajnos, Dálnoki-Fésűs tanár úr, aki a pályáját a győri Révai Miklós Állami Általános Gimnáiumban kezdte, már jó ideje nincs közöttünk, holott lehetne, hiszen még csak 84 esztendős lenne, ám családja, barátai, kollégái, jó néhány ezer tanítványa éppen öt év óta fájlalják, hogy örökre elment.

 

La langue, c’est la nation. – A nyelv a nemzet – mondta Montesquieu, a 17. századi francia író, filozófus, a felvilágosodás első úttörője. Az ő szavai váltak magyar szállóigévé: Nyelvében él a nemzet, azaz a nemzeti nyelv az önálló nemzeti lét fontos tényezője. Manapság, a gyakorlatilag határok nélküli világban azonban nyelvekben kell élni s gondolkodni. Az anyanyelven kívül legalább egy, jobb, ha két (sőt több!) idegen nyelvben, mert különben bár­mennyire tág is a világ, könnyen beszűkülhet az egyén számára. E felismerés is sarkallja fiatalok, középkorúak, idősek seregét az idegennyelv-tanulásra. A nagy lehetőséget világlátásra, mások megismerésére, magunk megismerteté­sére, folyamatos szellemi gazdagodásunkra elhalasztani botorság lenne. Nekünk, magyaroknak nem adatott meg, hogy világnyelv legyen az anyanyel­vünk, ezért a világ nyelveinek a megtanulásával kell közelednünk a bennün­ket befogadó világhoz. Egy „apróságra” viszont legyünk büszkék: viszonyla­gos nyelvi egyedülállóságunk, földrajzi rokontalanságunk ellenére, ugyanak­kor a kényszertől is szoríttatva az átlagosnál fogékonyabbak vagyunk más nemzetek nyelvének az elsajátítására – szögezi le beszélgetőtársam, dr. Dálnoki-Fésűs András nyelvtanár, a nyelvtudomány kandidátusa.

DR. DÁLNOKI-FÉSŰS ANDRÁS (*1933) a nyelvtudomány kandidátusa, az Akadémia köztestületi tagja, ny. egyetemi nyelv­tanár, módszerkutató a saját tapasztalatából is tudja: sok kínlódással jár az idegennyelv-tanulás a magyar ember számára. Tanult és tanított nyelvei: angol, német, francia, latin, orosz, eszperantó és spanyol, valamint a ma­gyar, mint idegen nyelv. Az oktatás minden szintjét megjárta itthoni és kül­földi (brit, francia, német) iskolákban, egyetemeken, nyelviskolákban és magántanításban. Az utóbbi évtizedben a közvetítőnyelves oktatás kutatásá­ban és gyakorlatában mélyült el. Miután tanított angolt németeknek, franci­áknak, oroszoknak, németet angoloknak, franciáknak, spanyoloknak, eszpe­rantót németeknek, angoloknak, franciáknak (összesen 12 nyelven, 58 nyelvirányban), a közvetítőnyelves nyelvoktatás módszerét finomította, tö­kéletesítette úgy, hogy magyarokat oktat például németül angolra, angolul franciára, németül franciára... „A harmadik nyelv vázának elkészülte után együtt építhető két nyelv egyszerre...” Ugyanakkor hosszú évek óta a relaxopédiának, mint nyelvoktató módszernek az egyik hazai pápája is. Az idegennyelv-tanárok kamarájának elnöke.

–    Jó hallani, hogy az átlagosnál fogékonyabbak vagyunk az idegen nyelvek iránt, de statisztikai tény: a nagy szorgalom és tanulási láz ellenére is csupán alig 6-7 százalék jut el az állami nyelvvizsga valamelyik szintjéig. Miért?

–    Azért, mert a nyelvtanulás meglehetősen kudarcos, a nyelvoktatás pedig zsombékos terület. Engedtessék meg, hogy elsősorban a múlt fél év­századra hivatkozzam – politikai felhangok nélkül. Számomra ugyanis a nyelv sohasem kapcsolódott politikához. Az orosznak mint első (sokáig egyetlen) kötelező idegen nyelvként való oktatása és a tömegek számára a megtanulása azért lett kudarc, mert a tanulója nem (és legtöbb esetben az oktatója sem) tudta használni. Hosszú ideig ugyanis nem volt alkalmuk külföldön járni, és legfőképpen abba az országba nem jutottak el és be, ahol az oroszt anya­nyelvként beszélték. A többi, nálunk kedvelt idegen nyelv – német, angol, francia, olasz, spanyol – viszont legkésőbb a 80-as évektől már az idegennyelvi közegben, a helyszínen használható eszközzé vált. Bárminek – ekként a nyelvnek is – a gyakorlati haszna érdekeltté teszi az egyént, törek­szik a tudása tökéletesítésére. Szükség szerint a legmagasabb, nyelvvizsgá­val minősített, netán tolmácsszint elérésére.

–    A nyelvoktatás zsombékos terület – mondta az imént...

–    Igen. Az idegennyelv-tanításban ugyanis nem történt rendszerváltás. Szerintem sikertelen emberek kitalációja, hogy a vad piac farkastörvényei uralkodtak el ezen a területen is. Kétségtelen, mint az élet megannyi területén, itt is vállalkozók törtek föl a semmiből, az ismeretlenségből. Amelyik okos volt, az megpróbálta maga köré gyűjteni és menedzselni a legjobb nyelvtanárokat. Bárdos Jenő a Nyelvtanítás: múlt és jelen című kiváló könyvében ír róluk, akik a szabadabb piaci szerveződés eljövetelével megszabadították e pedagógu­sokat a töretlen hatalmú bürokraták ellen, szakmájuk elismeréséért vívott, örö­kösnek tűnő harcuktól, annak nyűgeitől.

–    Tudna példát mondani ilyen szakmamegváltó menedzserre?

–    Sokat lehetne említeni, az International House, International Language School, a London Studio, az Európai Nyelvek Stúdiója emberei. Jómagam Makara György pályáját említeném, akihez szakmailag is kö­tődöm. Makara a műszaki tudományok kandidátusa, volt egyetemi oktató, fel­találó, egy sor szabadalom birtokosa, a relaxopédiás nyelvtanítás magyaror­szági meghonosítója, a Relaxa Német-magyar Innovációs Kft. ügyvezetője.

Vallom, hogy a korszakos vetélkedés, a szabad piac jótékonyan hat az idegennyelv-oktatásra is, ugyanis a megmérettetést természetes kiválasztódás követi, az alkalmatlan eltűnik a megnyíló süllyesztőkben.

–    Mégis túl sok a nyelvtanár, az idegen nyelvet oktató. A hirdetéseket látván, olvasván az az érzése támad az embernek, hogy ennyi tanárt nem is képeztek a múlt években, évtizedekben. Honnan lett hirtelen ennyi szakem­ber?

–    Szeretem, tisztelem, becsülöm a kollégáimat. Az ő védelmükben is mondhatom: elárasztották az országot az önjelölt és botcsinálta „szakembe­rek”. Megértem: vannak, akiknek létkérdés az óraadás, bár nincs rá jogosítvá­nyuk. Külföldről ide tévedt, szerencsét próbáló diákok, munkanélküliek, és olyanok is, akik legföljebb egy-két leckével tartanak előbbre, mint hallgatóik. Az idő folyamatosan kirostálja a kóklereket, lekopnak róluk a tanítványok, csak azok idejéért, pénzéért kár, akik hittek nekik.

–    Piac, értékmérés – ár. Összetartozó fogalmak. Mennyiért lehet ma idegen nyelvet tanulni?

–    Rendkívül nagy a szóródás. Vidéki magántanár 450–500, nagyvárosi pedagógus 800–1000, fővárosi nyelvtanár 1200–2000 forintot kér és kap óránként.

–    Számlát adnak-e a tiszteletdíjukról?

–    Nem a mundér becsülete mondatja velem: kis halakról, kis tételekről van szó, nem hinném, hogy az adóhivatalnak megérné velük foglalkozni. Egyébként a törvény szerint a szellemi szabadfoglalkozást űző vállalkozónak is kötelessége számlát adni. Más kérdés: kérnek-e tőle...

–    A nyelviskolák bizonnyal kéretlenül kiállítják a számlát a hallgatók számára...

–    Igen, bár ott is legalább 72–120 ezer forintot kifizet a nyelvtanuló, míg 12–14 félév után közép- vagy felsőfokú állami nyelvvizsgát szerez. Megéri ezt a látszólag sok pénzt? Egyértelmű igen a válaszom. Sokan ugyanis három­–négyévi tanulás után maguk is tanítanak, nem is rosszul, pénzt is keresnek,

nem is keveset. Ez a gyakorlatias felfogás immár eszközzé tette az idegennyelv-ismeretet.

–    Kezdetben vala az állami nyelvvizsga. Rangot adott, és némi automatikus fizetés-kiegészítést is. Ma sok helyütt feltétele az állás megtartásának, az előbbre jutásnak.

–    Egyáltalán: az álláshoz jutásnak. Szakmunkásnak éppúgy fontos (különben nem tud külföldön elhelyezkedni), mint műszaki vagy humán ér­telmiséginek, kereskedőnek, menedzsernek. Vannak helyek, mint például a tatabányai Modern Üzleti Tudományok Főiskolája, ahol célorientált, szakmai ismereteket idegen, eszköznyelven adó oktatás folyik.

Nem véletlen az sem, hogy munkanélküliek tízezrei kezdtek el nyelvet tanulni, hogy ütőlap legyen a kezükben álláskereséskor.

–    Nem valószínű, hogy a munkanélküli a segélyéből több tízezer forin­tot képes nyelvtanulásra áldozni!

–    Nem is kell, őket segítik az önoktató nyelvi tananyagok, amelyek négy–hatezer forintért beszerezhetők. Tankönyvet, szószedeteket, szöveg-, mondat-, funkció- stb. változatokat, szókártyákat és egy tucat hangkazettát adnak ennyiért. A legfontosabb műszaki eszköz, a fülhallgatós magnó pedig már jófor­mán minden családban előfordul. Gyakorlásra, megmérettetésre külföldi tévé- és rádióállomások tucatjai kínálkoznak. Kiváló nyelvtanuló eszközzé lépett elő a végtelen türelmű személyi számítógép is, amelyre nagyszerű nyelvoktató programok százait írták már. Most, a multimédia elterjedésével különösen föl­értékelődött, hiszen a tanuló látja, hallja a szöveget, a videó-, film-, animációs részlet által hallja-látja a történteket, miközben a gép cselekvésre is készteti a tesztek megoldásával.

–    Üdvözítő módszer?

–    Nem akarok szakmai fejtegetésekbe bocsátkozni. Voltak, vannak, lesznek – miként tévutak is. Olvastató módszer, strukturo-globális korszak, audio-linguális, kommunikatív-funkcionális módszer... Ma az általános kijóza­nodás korszakát éljük. Kutatók, becsületes nyelvtanárok munkája nyomán elsősorban a változatos anyagú, gazdag eszköztárú, multumediális nyelvtaní­tásra esküszik a szakma. És arról se feledkezzünk meg, hogy immár jó ideje ránk süt nap: rengeteg külföldi ösztöndíj-lehetőség kínálkozik már középisko­lások számára is.

–    Térjünk vissza a magyar ember és az idegen nyelv viszonyára! Mi­ért és mit tanul?

–    Az anyagi, merkantilis okokról már szóltunk. Vannak egyéb motiváci­ók is: külföldre készül, netán csupán turistaként. Vagy: tudni akarja, miről szól az általa szívesen hallgatott angol, német, olasz, spanyol sláger. Vagy éppen „keblére akarja ölelni” a világot, meg akar szólalni más népek nyelvén, jobban meg szeretné ismerni őket, kultúrájukat. A mit tanul kérdésre már egyszerűbb válasz: elsősorban világnyelvet.

–    Melyiket?

–    A vitathatatlan vezetőt, az angolt.

–    Netán azért is, mert könnyűnek tetszik?

–    Nem könnyű nyelv, bár, igaz, többféle szinten beszélhető. Számomra ék alakú nyelv: a kezdete könnyű, s majd egyre nehezebb a tanulása. Ha az alsó, hegyes végét, a BASIC-et (betűszó: British-American Acientific Industrial and Comrnercial English) tudja, már megérti a rádiót. Közepes szintig 900–1200 órai tanulással egy átlagos felkészültségű, szorgalmú em­ber is eljut. De följebb kapaszkodni már nagyon nehéz. Mégis az angol iránt a legnagyobb az érdeklődés, a kereslet, mert kontinensek, egy országban élő népek tucatjainak közvetítő nyelve. A tudomány, a technika, a kereskedelem nyelve, amely persze a sajátos angol és amerikai kultúra közvetítője is. És kontinensünkről való, európai nyelv. Miként a regionális nyelvek, az orosz, a német, a francia, az olasz, a spanyol is. Regionális nyelv a kínai is, mivel az ország határain kívül még negyedmilliárd ember beszéli.

Kérdésére, hogy melyik nyelvet célszerű, kell megtanulni, azt válaszol­hatom, hogy a világnyelvet és legalább egy regionális nyelvet. Ez utóbbit az illető szakmai, érdeklődési köre szokta meghatározni. Be kell látni, hogy manapság nyelveiben él az ember.

–    A kis nyelvek, a ritka nyelvek ezek szerint hátrányos helyzetűek?

–    Tömeges tanulásukat illetően, bizony, így van. És ha már a hátrányos helyzetet említette: közvetlen szomszédaink nyelve is az. Régi adósságot törlesztenénk azáltal, ha nem csupán az itt élő nemzetiségek tekintenék fontos­nak, hogy tudjanak szlovákul, románul, szerb-horvátul.

–    És az oroszról mi a véleménye?

–    A magyar nem ellensége az orosznak, és dőreség lenne negatív kö­vetkezést levonni a tényből, hogy manapság az egykorinak a töredékére csökkent az oroszul tanulók tábora. Ha csupán egy szempontot, a gazdaságit tekintjük, máris fölértékelődik az orosztudás. Különben azt se feledjük el, hogy az oroszok milliói tudnak, tanulnak angolul.

– Van-e az idegennyelv-tanulásnak eszményi életkora?

–    A gyermeki lélek viaszként fogadja be és márványként őrzi meg a nyelvet – mondják. Szép gondolat, de túlságosan leegyszerűsíti a valóságot. Azt tartják, hogy öt-hatéves korban célszerű elkezdeni a gyerekek nyelvoktatását. Csak­hogy kevesen veszik figyelembe, hogy az óvodást, kisiskolást senkinek sincs joga nem maga választotta munkára fogni, kulturális rabszolgává tenni. A kisgyerek nem fogható hosszú, kitartó munkára, ráadásul erősen kérdéses az ilyen korúak befogadási szintje, elvég­re az anyanyelvben sem beszélhetünk ilyen kicsiknél különösebben mérhető szintről.

Szerintem a legjobb korszak a felnőttkor küszöbe, a középiskola négy éve. A 14—18 éves ember már képes az elemzésre, kutatókedve különösen élénk, nyomozóösztöne, kitartása fejlett, ugyanakkor még jól kormányozható a motivációja, érdekli a cél és önmaga is méri saját eredményeit.

–    Nem hagy nyugton a kérdés: érdemes-e kis nyelve(ke)t tanulni, megtanulni?

–    Első vagy második nyelvként mindenképpen célszerű, mégpedig a gyémánt kivételt: az eszperantót. Jómagam már többnyelves voltam, amikor hozzáláttam az eszperantó tanulásához. Alapvető következtetésem: a modern kor latinja. Sok kínlódást, nehézséget, időt megtakaríthattam volna, ha első­ként vagy másodikként éppen az eszperantót tanultam volna meg. Világos, már-már matematikai pontosságú, funkcionális, kivételt nem ismerő nyelvtani rendszere révén néhány óra elmúltával a nagy felismerések élménysorozatá­val ajándékozza meg a tanulót. Kellemes, latinos hangzása, nehézséget nem okozó kiejtése gyorsan beszédre sarkallja tanulóját. A tanácsom: aki kis vagy ritka nyelv megtanulásába vág, előbb tanuljon (meg) angolul és eszperantóul.

–    Könnyű annak, aki hat-nyolc nyelven már túl van. A korát és a nyel­veit tekintve – ha csak négy évet szánt is egy-egy idegen nyelv elsajátításá­ra – több, mint a fél élete ráment...

–    Ezt így még sohasem vetettem össze. De tény, hogy kamaszkorom óta vonzanak a nyelvek, az ő bűvkörükben élek. És itt a magyar nyelv sem ki­vétel, miután magyartanár is vagyok. Különben nem vagyok sem Mezzofanti-típus (köztudott, hogy a bíboros 106 nyelven beszélt!), és Lomb Kató kivéte­les tehetségét is őszintén tisztelem, csodálom: ő 16 nyelven tolmácsol, nyolcat szinkrontolmácsként. A tolmácsok egyébként a nyelvtudás sztárjai. És ne­megyszer rabszolgái is. A szinkrontolmács-fülkében töltött minden perc emberpróbáló teljesítményt követel. A gyors szótalálás külön készség. Szaktol­mácsnak lenni legalább két szakma. Ezért hát senki se irigyelje tőlük a napi akár 30–35 ezer forintos tiszteletdíjat.

Jómagamról annyit: nem vagyok nyelvtehetség, nem ragadnak rám a nyelvek, mint kéményseprőre a korom. Talán szorgalmasabb vagyok az átlag­nál, szüntelenül csiszolom az emlékezetemet, rendszeresen tanulok – gyak­ran azoktól is, akiket tanítok. Szorgalom, kitartás, rendszeresség nélkül nyel­vet sem lehet, szabad (meg)tanulni.

–    Ön egyúttal az országos nyelvtanár-kamara elnöke is. Mit tesz, tehet a kamara?

–    Megpróbálja elérni, hogy megvalósuljon a nyelvtanárok hitelt érdemlő szintű továbbképzése. Nálunk ismeretlenek a minősítő szakaszok. Olyan to­vábbképzést szeretnénk, amely különféle fokozatok elérésére sarkallja a kol­légákat, és ez a neve mellé írható címben is kifejezhető legyen, hogy anyagi igényei közlésekor érv lehessen. Csakhogy egy ilyen szintű továbbképzés megszervezése, lebonyolítása a kamaránk számára csillagászati összegbe kerülne... Fő célunk az érdekvédelem. Például annak elismertetése, hogy az idegenben végzett szakember itthon az általa kitűnően ismert nyelven tanít­hasson szakmai nyelvet.

–    Tanár úr, köszönöm a beszélgetést!