Hatvanéves a TV Híradó

A Magyar Televízió híradó-műsorának hatvan esztendővel ezelőtti indulásáról és az első évtizedekről deres fejű urak és kortalan hölgyek emlékeztek meg ma késő délután a budapesti FilmesHázban.

Hat évtizeddel ezelőtt, 1957-ben a műfaj egyetlen hazai megjelenítője a Magyar Filmhíradó volt, amelyet minden héten új szerkesztésben láthatott a moziba járó publikum. Ennek a jól meggyökeresedett, közkedvelt produkciónak dobott kesztyűt az a pár fős kis csapat, amely az akkor harmincegynéhány éves Matúz Józsefné vezetésével megbízást kapott az 1957. május 1-jén hivatalosan is porondra lépett Magyar Televízió hasonló jellegű műsorának kitalálására és elkészítésére.

A filmesházi emlékezést moderáló Dunavölgyi Péter egykori MTV-archívumvezető, a Híradó hű és avatott krónikása Babiczky László ugyancsak ős-tévéssel beszélgetve idézte fel a hőskort. Ami a Képes Újság „fantázianevű” filmriport-tekercs vetítésével kezdődött júniusban, majd néhány adás után felvette a TV Híradó nevet. Nem sokkal később megjelent a riportok között a bemondó is, aki friss hírekkel egészítette ki a látottakat. Ez már jelezte, hogy a filmhíradónak nagy konkurense van feljövőben, hiszen az „idősebb testvér” néhány napos jelentéseihez képest új szelek törtek be a vizuális hírszolgáltatásba. Az idő telt-múlt, a stáb növekedett, a Budapest-központúság oldására megjelentek a vidéki tudósítók is, előbb amatőr filmesekkel, később már szervezett keretek között. Erről a találkozón a hallgatóságot Radó Gyula veterán tévés tájékoztatta, aki maga is a kecskeméti filmstúdióból indulva vált a Magyar Televízió egyik legismertebb rendezőjévé. A külföldi jelentések eleinte nemzetközi filmcsere-egyezményekhez csatlakozásokkal látszottak megoldhatónak. Később, az önállósodó Magyar Televízió anyagi erősödésével mind gyakrabban utazhattak a Híradó stábjai a határokon túlra is. Minőségi ugrásnak számított a tévé külföldi tudósítói irodájának megnyitása – a kornak megfelelően természetesen Moszkvában. Erről a találkozón e sorok írója számolt be, aki az ugyancsak jelen lévő Butskó György operatőrrel 1971-től az első állandó külföldi tudósítói párost alkotta. Szó volt még egy berlini, majd egy genfi irodáról is, ám ezek a tervek az idő múlásával egyre távolodtak, majd el is enyésztek – a nehezülő pénzügyi helyzet folyományaként.

Ugyanakkor a műszaki fejlődést a „cég” követni igyekezett, a Híradó pedig a lehetőségekhez mérten élen járt. A „hőskorban” használt 35 milliméteres filmszélességű kamerákat gyorsan felváltották a 16-osok, amelyekkel fizikailag is könnyebbé vált az operatőrök munkája. A hetvenes években megkezdődött a Híradó „színesítése” is, s idővel már a régimódi riportokra írták ki, hogy „fekete-fehér”. A nyolcvanas években pedig megkezdte térhódítását az elektronika, a filmvágást a videóra vett anyagok montírozása váltotta fel, ugyanazoknak a „villámkezű” vágólányoknak a közreműködésével.

Mostanában sok szó esik a pártállami idők „kézi vezérléséről”. Kétségtelen, akadtak olyan pillanatok, amikor egy-egy politikailag kényesebb anyag (pl. pártkongresszusi jelentés) megvágásakor magukat illetékesnek érző „elvtársak” álltak be a vágónő mögé, és beleszóltak, hogy mit vegyen ki és kinek a képét hagyja benne… Az általános gyakorlat azonban finomabb volt: a főszerkesztőket összehívták a pártközpontba, és elmagyarázták, hogy mi a pillanatnyi helyzet, mire ajánlatos odafigyelni. Ezt azután minden főnök a maga médiumára és annak közönségére alakította.

Egy ilyen alkalommal Matúzné, visszaérve a Szabadság térre a „Fehér Házból”, összerántotta a Híradó külpolitikai rovatát, és tájékoztatta a csapatot, hogy az ország gazdasági helyzete rosszabb az átlagosnál is. „Kihirdetem a kétparancsolatomat! – így Rózsika (mindenki így szólította az 1985-ben, 28 év után nyugdíjazott főszerkesztőt). – Első parancsolat: akitől pénzt remélünk, nem cseszegetjük! (A főnök asszony más igét használt.) Második parancsolat: mindenkitől pénzt remélünk…

Úgy tetszik, ebben azóta sem történt nagy változás…