Lumix DMC-TZ80  – Panasonic, Leica: két jó barát

Szerethető fényképezőt küldött a gyártó Panasonic a szerkesztőségünkbe kipróbálás, véleményezés céljából. A csaknem mindent, tehát nagyon sokat tudó készülékek közé sorolható a Lumix DMC-TZ80 jelűt.

Már kicsomagoláskor rokonszenvessé vált: elfér egy férfitenyérben (112,7×64×38 mm), emellett könnyű (akkumulátorral együtt 282 gramm), tehát zsebre vágható, még a dzseki zsebét sem húzza. Ideális annak, aki nem csupán a telefonját használja a megörökítésre, azaz érdemes pillanatok rögzítésére. Ide kívánkozik a megjegyzés: bármennyire erőlködnek is az okostelefon-gyártók, mostanában aligha fogják utolérni, de még csak megközelíteni is a fényképezőgépeket. És ez így van jól, annál is inkább, mert már jó ideje másról sem szólnak az okostelefonok reklámjai, mint a fényképezésről, és jóformán szó sem esik arról, hogy telefonálni lehet is ám a kütyükkel…

A kézre állóságot, hordozhatóságot, kezelhetőséget tekintve a Lumix DMC-TZ80 jól kitalált és megvalósított portékák között is vezető pozícióra tör. Teheti, ugyanis megjelenésekor egyedinek számított: nem csupán fényképezésre, hanem mozgókép (videó) készítésére is alkalmas (miként megannyi társa), nem is akármilyenre: 4K felbontásúra. Akár mozivászonra lehet vetíteni a felvételeket. Zoomja (ultrazoomja) harmincszoros, ami sokszorosan fölülmúlja az egykori riportermasinák gumiobjektívjeit, miáltal nagyon messzi tárgyak, történések, lények a felvételt készítő orra elé nyomakodnak, és persze fordítva is igaz, amikor a nagyon közeliek távolba tolhatók. (Tűéles makrofelvétel 30 milliméterről készíthető vele.)

Manapság a fényképezőgép lencséjével (objektívjával) egyenértékűként kezelik a digitális fotomasinák érzékelőit (MOS), amelyek bonyolultsági szintjük szerint igyekeznek a lehető legparányibb egységekből (pixelekből, képpontokból) összeállítani a megörökített képet. Minél nagyobb felbontásra képes ez a félvezetőlapka, annál tökéletesebb a felvétel. A Lumix DMC-TZ80 jelű Panasonic-masina 18 megapixel felbontású érzékelőt kapott, miáltal csaknem sötétben is jó/kiváló minőségű felvétel készíthető – mondjuk – egy félhomályos presszó meghitt sarkában, netán színházban, hangversenyteremben is, ha a gép gazdája okosan használja a zoomot és bízik a fényérzékelőben, amely persze tűző napfényben is helytáll, nem égeti el (majdnem azt írtuk: a filmet) a memóriakártyát.

Persze, semmit sem érne önmagában az érzékelő, ha hiányoznék a gépből a képfeldolgozó processzor. És ha még az is benne van, akkor sem lennénk képesek a fényképezésre, hiszen kell hozzá az a tökéletes lencserendszer, amelyet a németek gyártanak a japánok számára. A jó 100 esztendővel ezelőtt a wetzlari idősebb Ernst Leitz által alapított optikaikészülék-gyártó és -fejlesztő objektív(rendszer)ei nélkül a Panasonic aligha érhetett volna föl arra a csúcsra, amelyet jó ideje birtokol. A DMC-TZ80 esetében csak a Leitz-féle Leica-lencse képes az akár harmincszoros – 24–720 mm gyújtótávolságú – optikai zoomra.

Miután egy fényképezőben minden mindennel összefügg, még egyszer említendő a képfeldolgozó processzor (szép nevet kapott: Venus!), ami gyönyörűséges (értsd: élethű!) színeket közvetít a tároló lapkára. 

Nem lehet (oktalanság is lenne) elkülöníteni a hagyományos fényképfelvételt a mozgóképtől. Erre sarkallja is használóját a Panasonic-masina, amely elképesztőnek tetsző, 4K felbontású (a sokak által ismert Full HD-nál négyszer több képponttal operáló) videó-felvételek készítésére csábítja a használóját, mozgóképmódban másodpercenként 25 képkockát produkál, akárcsak a moziban. 

Nem csupán a hivatásos fotósok, az amatőrök is rájöttek: célszerű időnként egy-egy suhanó kockát kiemelni a videókból, mert kincs. A gép használója utólag, kényelmesen, a számítógép képernyőjéről lehalászhatja a számára legizgalmasabb pillanatot. Ezt a törekvést igyekszik szolgálni a Panasonic azzal, hogy a DMC-TZ80 jelű Lumix-masinája már képes (a 4K-nak köszönhetően) önálló felvételként kiadni egy-egy képkockát, ráadásul tisztességes, 8 megapixel felbontású kép formájában.

Bár sok esetben tragikus lehet, ha valaki előbb lő és utána kérdez, a fényképezésben viszont előny. Ez a Lumix-gép már fölkínálja a post-focus (utánélesítő) funkciót, miközben az exponálónak nincs dolga az élesre állítással, elvégzi helyette a masina, amely négy tucat sorozatfelvételt készít, hogy a fotós utólag kiválaszthassa a számára legkedvezőbbet. Izgalmas és nagyon értékes funkció, miként az ugyancsak önműködő élesítés az arc- és szemfelismerés funkcióval egyetemben.

Ha már a kényelmi kínálatról van szó: a gyártó jó szívvel ajánlja a DMC-TZ80-tulajdonosoknak, -használóknak a kézi vezérlés funkciót, ami a régi szép időkre, az analóg fényképezőgépek lehetőségére emlékezteti azokat, akik nem digitális masinával kezdték a fotózást. A gép állítógyűrűjével is igazítható a távolság (zoom), a rekesz és a záridő. Bár a nagy többség ma már a digitális fényképezők hátoldalába épített (jó ideje érintő) képernyőt használják a felvételkor (e géptípus képernyőjének átlója 76 mm, felbontása jó egymillió pixel, természetesen éles fényben is jól látható, és kiváló segítség a gép valamennyi paraméterének, funkciójának a beállításában), a Panasonic eme kamerája kedvez a felvételeket hagyományos módon (lupén, keresőn át) készítőknek, ráadásul néhány dioptriás tartományon belül állítható is az élesség, miután a szemüvegesekről sem feledkezett el a gyártó.

A digitalizáció, persze, nem mellőzhető/mellőzendő: ez a Lumix is képes a vezeték nélküli párbeszédre táblagéppel, okostelefonnal, internettel, okostévékkel, azaz az álló- vagy videófelvételek megosztására.

A nemzetközi szaksajtó értékelése szerint az adható 100 pontból szerkesztőségünk 93-mal jutalmazta a Panasonic Lumix DMC-TZ80 jelű készülékét; ára a megjelenése óta alig csökkent (tehát nagyon keresett termék!), a fekete vázút átlagosan 345 €-ért, itthon 120-124 ezer forintért kínálják, az ezüsttel díszített változata valamivel drágább.