„Agycukorka” a fa alatt? – elfelejtődő értékek

Egész Európában tapasztalható jelenség, hogy a címeket és a példányszámokat tekintve a két „mérőszám” messze elszakadt egymástól. A kortárs vagy klasszikus irodalmi alkotások ugyanis, meglehet, több helyet foglalnak el a könyvesboltok polcain, de hány olvasóhoz jutnak el, ha mindössze néhány ezer példányban láttak napvilágot, miközben a puhafedeles, arany betűkkel dombornyomott limonádé több százezres mennyiségével toronymagasan vezet a slágerlistákon?

Érdemes elgondolkodnunk azon – ezt tették az októberben lezajlott majna-frankfurti és a márciusban esedékes lipcsei könyvvásár között, mintegy „félidőben” a német könyvkiadók és könyvkereskedők is –, hogy mennyire szorultak vissza a karácsonyi ajándékozási listán a könyvek. Nos, akárcsak a mi régiónkban, Európa nyugatibb részén is a drága műszaki cikkek legnépszerűbbek, ők vezetik a tabellát, szoros versenyben az olyan „praktikus” dolgokkal, mint a ruhanemű vagy a sok gondolkodást nem kívánó kozmetikum. A könyvek pedig valahol a 8–10. hely körül következnek.Mit is várna azonban el az ember egy olyan kor olyan társadalmától, amelyikben az olvasás puszta időfecsérlésnek számít, s a szellemi gyarapodást háttérbe tolja az anyagiak hajhászása? Pedig hát a könyv – ismerjük be – a legszemélyesebb ajándékok közé tartozik: egyformán sokat árul el arról is, aki kapja, és persze arról is, aki adja. Elég csak az ajándékozó–ajándékozott–ajándék háromszögére pillantanunk, és máris sokat megtudunk a két személy kapcsolatáról, érzelmeiről. Vajon egy dvd-lejátszó, egy lapostévé, egy zokni–nyakkendő–zsebkendő egységcsomag tud-e ennyire beszédes lenni? Anyukának egy új kukta, apukának valami autós cucc, a gyereknek pedig egy pár cipő, a régit épp most nőtte ki. Ismerős a felállás?

Innen már csak egyetlen lépés, és eljutunk az utolsó nagy kérdésig: miért van az, hogy a ponyvairodalom nagyobb előnyben részesül, mint a kulturális értéket képviselő alkotások sora? Woody Allen mondja egyik filmjében: „Elolvastam a Háború és békét”. Oroszokról szól…” A mozinéző pedig jóízűn fölkacag, és a legtöbben nem ismernek magukra. Amit ugyanis magyarul ponyvának nevezünk, arra az amerikaiak rájuk jellemző gügyögéssel más elnevezést találtak ki: „brain candy” – mondják; vagyis: „agycukorka”. Ugye, mennyire ismerős, amikor a televízióról mint a „szem rágógumijáról” emlékezünk meg? Agycukorka – és valójában nem is kell agy hozzá, nem kell asszociációkkal gyötörnünk a szürkeállományt, nem kell klasszikus ismeret, hogy egy-egy utalást valamely más műre (netán a Bibliára) elértsünk; a ponyvától csak tövig rágjuk a körmünket, működésbe lépnek könnyzacskóink.

Felhívom a figyelmet arra, hogy a vészharangot Németországban húzták meg. Abban az országban, amelynek szülöttje egy bizonyos Johannes Gutenberg.